Lóra termett a magyar! - tartja a mondás. Sokan szeretnének lovat tartani, vagy lovagolni. Többen megteszik, de szép számmal vannak olyanok, akik csak csodálják ezeket a pompás, hatalmas állatokat, ám termetüknél fogva félnek is tőlük.
Talán segít a félelmek oldásában és kedvet is kapnak, ha a most induló cikksorozatunkat elolvassák.
 |
| Fotó: Konthencz Henrietta |
A Vidéken újrakezdők csoportban több lovas tagunk is van, ezek egyike Henrietta. A lovas sorozatunk írásai őt dicsérik. Hasznos ismeretek tárháza kezdő lovasoknak és a lótartás, lovaglás gondolatával barátkozóknak egyaránt, ám akik irodalmi élményekre vágynak csupán, ők sem fognak csalódni. Fogadjátok szeretettel.
 |
MISZTÉRIUM
Szeretnék köszönetet mondani egy követőmnek, mert nagyon jó témaötletet adott.
A kommentjének az volt a lényege, hogy miért kell túllihegni, túlmisztifikálni ezt a ló dolgot?
És ez a gondolat szöget ütött a fejemben…
Tényleg misztikus állat a ló, vagy csak én „lihegem” túl a történetet?
Őszintén szólva, nekem nemcsak a ló, hanem az ember és az összes többi élőlény, mind-mind egy kicsit misztikus.
Mert értem én, hogy a tudomány mindent megtud magyarázni és már mindent felfedeztek, bebizonyítottak, de nekem akkor is a józan paraszti eszem azt súgja, hogy az, hogy létezünk, az maga a csoda és, hogy minél „egyszerűbb” egy lény, annál közelebb van a természethez, annál jobban rá van hangolva, érzékenyebb rá.
Amit még ősemberként mi is tudhattunk – de mára, már elfelejtettünk – azt ők még mindig érzik, és csak úgy, maguktól tudják.
Ha belegondolunk a születés, maga egy csoda.
Egy szemmel nem látható, apró sejtből egy külvilágtól elzárt burokban, gyakorlatilag a semmiből kifejlődik egy élőlény.
Példának okáért egy ló.
Egy olyan állat, amire ha ránézünk, azt gondolhatjuk, hogy nem is valóságos.
Számomra bámulatos, hogy - a fizika törvényének ellenszegülve,- négy kecses, vékonyka láb hordoz egy több mázsás testet. Mi ez, ha nem mágia?
És nem csak egyszerűen nehézkesen megtartja, hanem lendületesen viszi előre, elrugaszkodik, megemeli, és amikor visszahuppan a földre nem csuklik össze, nem törik darabokra, hanem megy tovább.
Ha ez nem lenne elég, az ember még nyerget tesz rá, és ő maga is ráül, és a ló lábai, még ezt is kibírják...
Nem beszélnek.
Mégis értik egymást, és nem beszélik a nyelvünket, mégis értenek bennünket.
Volt alkalmam megfigyelni, hogy beteg gyerekekkel, hogyan viselkednek. Mi nem tudjuk megmondani nekik, hogy vigyázzanak rájuk, ők mégis türelmesebbek, engedékenyebbek velük. Szinte csikóként terelgetik, óvják őket. Mi ez, ha nem csoda?
A máskor kezelhetetlen kancám, miért tudott lépésben hazavinni, miközben – a saját bénázásom következtében – törött kézzel, a fájdalomtól félájultan lógtam rajta?
Ha túrázás közben eltévedünk, és a lóra rábízva a nyakába dobjuk a szárat, ő hogy talál haza?
Vihar közeledtével mindig betereltem a lovaimat az istállóba, mert féltem, hogy beléjük csap a villám. Volt, hogy kergetőztem velük, mégsem akartak bemenni, és volt, hogy már maguktól ott toporogtak az istálló tövében és ahogy kinyitottam a kaput, csak úgy tódultak befelé.
Hogy mi volt a különbség?
Amikor kergetőztünk csak egy kiadós nyári zápor lett a fekete fellegekből. Amikor pedig maguktól bekéredzkedtek, leszakadt az ég és szinte világvégét ígérő vihar támadt.
Honnan tudták?
Hogy érezhetik azt, amit mi csak az időjárás jelentésből sejtünk?
Honnan tudják a karámba kicsukva, hogy bent az istállóban haldoklik egy társuk?
Miért hagyják magára, - még a saját anyja is - a kint született életképtelen csikót?
- Azt a csikót, amelyiket én bevonszolok a boxba, állatorvost hívok hozzá, infúzióra köttetem, megteremtem neki az összes életben maradáshoz szükséges feltételt és mégis elpusztul. –
Miért védik vállvetve a karámban megszületett másik csikót, honnan tudják a még magzatmáztól maszatos, pihegő újszülöttről, hogy erős és egészséges lesz? Honnan tudják, műszerek, orvosi ismeretek és vizsgálatok nélkül?
Miért vagyok ideges, hisztis és türelmetlen, ha nem mehetek napokig ló közelbe? És miért nyugszom meg, már a látványuktól, érintésüktől, a velük, közöttük eltöltött időtől?
Különleges lennék?
Kétlem.
Én csak élvezem, kihasználom az általuk keltett, nyújtott érzetet, és ez maga a varázslat.
Cserébe „reklámozom” őket. „Rajongókat” szerzek nekik.
Mea culpa. (Én vétkem.)
Mert a mai gépekkel telezsúfolt életünkben, sajnos szükségük van egy kis „piárra”.
Tudom, hogy a gépek manapság nélkülözhetetlenek, de látom, hogy lassan, teljesen átveszik az uralmat felettünk, és mi bezárkózunk a hideg, rideg világukba ahelyett, hogy kimennénk a szabadba az élő, érző lények közé. Nem örökre, végérvényesen, csak addig, amíg ráérzünk újra a valós lételemünkre a nyitott, szabad, zöld térre és egy kicsit visszatérünk az éltető természethez. És újra, mint az ősember, mezítláb, bőrökbe bújva, talpunk alatt érezve az energiát adó földet, "tudatlanul" megértjük az állatokat és a természetet…
Értjük, majd részévé válunk, és ebben segít a ló…
Ez maga a MISZTÉRIUM...
Írta: Kothencz Henrietta író és lovastréner
A téma szerelmesei még többet olvashatnak, láthatnak az általa létrehozott Lóháton negyven felett facebookos oldalán, vagy látogassatok el a hasonló című személyes blogjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése