A hason nincs ablak

„A hason nincs ablak” – képzelt riport a nagyanyámmal

Ünnepek alatt könnyen felcsúszik pár kiló, épp ezért vannak, akik már előre félve a következményektől, lelkiismeretfurdalással eszik végig az ünnepi menüsort.

Gyakori, hogy nem érezzük magunkat komfortosan, mire minden, ilyenkor szokásos fogást végigeszünk. Ilyenkor jönnek a nagy fogadkozások, hogy majd ezután böjtösebben étkezünk. Ezt ma divatos szóval fogyókúrának hívjuk. De vajon így volt ez mindig? Megidézem a nagyikámat, megtudakolom tőle.   

-        Nagyi, segíts! Mit szoktatok csinálni, ha többet ettetek, mint kellett volna?

-        Nem ettünk többet, mint ami jólesett. Miért kérdezed? Fáj a gyomrod? A szemeddel ettél már megint?

-        Nagyi, miért kérded, hisz úgyis láttad onnan fentről. Soha nem ettem sokat, csak mindenből egy keveset, de mire a végére értem, megfájdult a gyomrom. Tudod, karácsonykor napokig semmit sem csinálunk, csak eszünk, meg eszünk.

-        Nagyi! Mikor kicsi voltam, emlékszem, gyakran mondtátok, hogy nem kapok többet, mert csak a szemem kívánja.

-        Mondtuk bizony, mert nem akartuk, hogy elcsapd a hasad. Mert képes lettél volna megkóstolni az összes ételt egyszerre, amit az ünnepekre főztünk. Ne félj, apádnak nem volt ilyen gondja. Nem volt válogatás, ha nem akart éhen maradni, meg kellett ennie, amit elé tett a papa.

-        Ilyen szigorúak voltatok hozzá? Nem sajnáltátok?

-        Nem voltunk szigorúak, csak akkor mások voltak a szokások, máshogy étkeztünk, mint ti. Kevesebbszer ettünk, mint manapság szokás és másfajta ételek voltak.

-        Kevesebbszer? De hisz azt mondják, a napi ötszöri étkezés az egészséges.

-        Az lehet, de fiatalasszony koromban nem így volt mifelénk. Az is igaz, hogy kevesebb volt a túlsúlyos ember, meg nem is igen értünk rá azzal foglalkozni, mennyit mutat a mérleg.

-        Mesélj, nagyi! Ez érdekel.

-        Tudod, kislányom, mi akkor ettünk többet, amikor sokat dolgoztunk. Nyáron háromszor, volt időszak, hogy négyszer is, de télen csak kétszer. Ilyenkor rövidek a nappalok, kevesebb a munka. Elég volt kétszer is.

-        Kétszer? Annyira szegények voltatok?

-        Nem kicsim, nem voltunk szegények, de ez volt a kialakult szokás. Télen napi kétszer ettünk (de. 10 óra früstök és du. 4 óra vacsora), a déli étkezés kimaradt. Tavasztól őszig (ápr.01-től okt. 31-ig) pedig a háromszor került az asztalra étel, reggel (früstök, 7-8 óra), délben (ebéd 12 óra) és este (vacsora 6-9 között), sőt egy rövid időszakra (július-augusztus) ez kiegészült egy negyedikkel is (uzsonna). Tudod, ilyenkor jóval hosszabb ideig van világos, sokkal tovább voltunk fent, és ezzel együtt többet is dolgoztunk.

-        Erről olvastam magam is, hogy a középkorban Európa-szerte kéttagú étkezési rend volt, királyoknál, főuraknál, polgároknál és parasztoknál egyaránt. 9-10 óra körül ebédeltek, majd délután 4-6 körül vacsoráztak. Ebédre és vacsorára is hasonlókat főztek. Meg azt is olvastam már, hogy a háromtagú étkezés újkori találmány, “a legmagasabb társadalmi körökből indult ki és a nagyvárosok előkelő, gazdag polgársága csatlakozott hozzá legelőbb”. Nagyon lassan terjedt. Nálunk a 17. sz. közepétől itt-ott már megjelenik, a 18. sz. közepére részben a parasztság is átvette a háromszori étkezést. De szezonálisan, vagyis munkája sajátosságaival összhangban alakította étkezései rendjét. Így jött létre az étkezések téli-nyári változata. Rövid időn belül aztán zavar is támadt az ebéd szó használata miatt, így egy időre a déli étkezést délebéd névvel illetik. Később kapja a reggeli étkezés a früstök nevet.

-        Mond, nagyi, más is úgy evett, mint ti?

-        Természetesen nem. Kecelen is voltak, akik már háromszor étkeztek télen-nyáron fiatalkoromban is. Mindkét étkezési rend gyakori volt módos és szerényebb háztartásokban, fiataloknál és időseknél egyaránt. Mire te megszülettél, jóformán csak az idősek étkeztek így, mégsem vált sohasem lenézett, szegénységet jelző formává. Olyannyira nem, hogy pl. a cselédek, napszámosok sohasem kerülték azt a gazdát, akinél ez az étkezési rend maradt fent.

-        Nagyi, hiszen mi is majdnem így ettünk!

-        Igen, mert apád nagyon hagyománytisztelő ember volt, és azt gondolta, megsért engem, ha nem követi azokat a szokásokat, amelyeket tőlem tanult.

-        Nagyikám! Én folyton bajban vagyok, mit is főzzek ebédre, vacsorára. Hétközben még csak-csak, de hétvégén és ünnepekkor gondot okoz a menü összeállítása. Ti mit tudtatok főzni? Emlékszem, az apu mindig azt mondta anyunak, hogy bármit főzhet, csak hagymát ne tegyen bele.

-        Tudod, kislányom, mindig azt főztük, amit kellett.

Hurrá mami! Most okosabb lettem – mondhatnám, de nem mondom. Mert arra nagyon megtanítottak, hogy az idősekkel tisztességesen beszélünk.

-        Na jó, nagyi, de mégis mit?

-        Hát tudod, a reggeli általában héjában főtt krumpli volt, szalonnával és savanyú paprikával meg kenyérrel. Tavasztól őszig ez volt az állandó reggelink. Tavasszal paprika helyett zöldhagymát, nyár derekától zöldpaprikát. Közben szalonna helyett volt tojásrántotta, tejfölös túró vagy épp juhsajt. Volt bőven tejünk, de azt inkább csak a gyerekek fogyasztották, így apád is.

-        Tényleg, az apu nagy tejes volt még felnőttként is.

-        Télen kicsit változatosabb volt a reggeli. Ilyenkor gyakran főtt étel volt az étek. Levest, kását kellett főznöm de, sütöttem még málét, görhönyt, tepszis krumplit szalonnával vagy épp pörkölt káposztát. A sült krumplit zsírba, olajba mártogatva ettük.

-        Hogy én azt hogy szerettem, ha tudnád nagyi! Mondd, akkor milyen felvágottak voltak?

-        Felvágott akkor még nem volt, de azért tudtunk mit enni. Az olajos káposzta is früstökre készült például, de ha megvolt már a disznóvágás, akkor sült hurka, töpörtő, disznósajt, vagy akinek juha volt, mint nekünk is, ott érett juhtúró is került a tányérra. Apád élt-halt az érett túróért. Egyébként télen, amikor csak kétszer ettünk, a vacsora maradékát is reggel ettük meg. Változatosságként a főtt krumpli-szalonna-savanyú paprika-kenyér maradt továbbra is a hideg hónapokban is.

-        Ilyen reggelik után nem csodálom, ha nem kívántátok az ebédet! Mit szoktál ebédre főzni?

-        Annak szigorú rendje volt. Az étrendet a tésztás és húsos napok határozták meg. Húsos napok a kedd, csütörtök, vasárnap. Szerényebb háztartásokban volt, hogy csak a vasárnap. Főétkezésre mindig volt leves. Hétfőn főtt tészta a második étel, kedden gyakori a bablé és a babkása hússal, de a bablé és sült tészta is gyakori délben, babkása estére.

-        Ha-ha! Már tudom, honnan a babimádatom!

-        Leves után sült vagy főtt tészta, pogácsa, palacsinta, tejberizs, régebben, még kislánykoromban kukoricaganca. Csütörtökön kisvasárnap volt, ekkor is fontos volt húst fogyasztani. Pénteken aztán ismét hústalan volt a menü, bablé és főtt tészta a leggyakoribb. Estére a babból ekkor is kása készült. A szombat a kalácssütés napja volt, így sokszor csak paprikás krumplit főztem. Végül vasárnap húsleves, másodiknak húsétel és a szombati kalács.

-        Nagyi! Olvastam valami uzsonnáról is.

-        Igen. Július-augusztusban, amikor a leghosszabb a munkanap, uzsonnát is ettünk, ami aludttej, tejfölös túró, szalonna, gyümölcs volt, no és az elmaradhatatlan kenyér. Nyáron egyféle ételt főztem csak vacsorára. Ott, ahol napi háromszor étkeztek télen, a vacsora az ebéd maradéka volt.

-        Nagyikám, mit ettetek karácsonykor? Hányféle fogás volt?

-        Kislányom, akkor sem tudtunk többet enni, mint egyéb napokon. Voltak hagyományos ételek, ezeket főztük. December 24-e böjti nap volt és külön szertartása volt az ünnepi asztal előkészítésének. Délután négyig nem ettünk. Reggel mézes pálinkával indítottuk a napot, majd munkához láttunk. Nagyapád készített egy szalmabábut, amihez még hozott egy kis szénát és mindezt, amikor behozta a lakásba, akkor verssel köszöntötte. Mikor apád már nagyobb lett, akkor ő mondta a verset. Ezután az egészet az asztal lábkötésére tették. Mellé került ásó, fejsze, kapa. Én közben fehér abrosszal leterítettem az asztalt, majd raktam oda egy kenyeret, a tetejére pedig egy fonott kerek kalácsot. Egy szakajtót teleraktunk a következőkkel: búza, rozs, árpa, kukorica, aszalékok, vöröshagyma, fokhagyma, pirospaprika, vagyis minden terményből egy keveset. Miután ezzel megvoltunk, a szakajtó is az asztal alá került. Voltak családok, ahol ezeket szitába gyűjtötték, majd a kerek kalács tetejére tették.

Aztán, mielőtt vacsorához láttunk, mindent az asztalra készítettünk, mert az volt a szokás, hogy ha egyszer helyet foglaltunk, nem volt szabad felállni a vacsora végéig.

Állva kellett elmondani a Miatyánkot, aztán a szoba négy sarkába 1-1 diót kellett dobni az Aprószenteknek. Ezután lehetett csak leülni. Egy korty pálinkával kezdte mindenki az ünnepi vacsorát. Ezután egy szakajtóból mindenki választott egy diót magának. Ha egészséges volt, egészség ha, beteg volt, betegséget jelzett. Ezután volt, aki a saját diójából egy gerezdet adott a számára legkedvesebbnek. A diót mézbe mártva, majd ezt  követően egy fokhagymát szintén és végül egy ostyát is mindenki elfogyasztott.

Ezután gyümölcs következett a menüben. Ilyenekre gondolj, hogy alma, szőlő, cukros vízben főtt aszalék.

Ezután egy almát annyi felé osztottunk, ahányan körülültük az asztalt, és ezt mindenkinek meg kellett ennie, hogy ha eltévedne, jusson eszébe, kikkel osztotta meg az almát karácsonykor és így hazataláljon.

Ezután következett csak az igazi főétel.

-        A halászlé, meg a hal krumplisalátával és az aszaltszilvás töltött pulyka?

-        Nem, dehogy. Ilyeneket nem ettünk akkortájt. Szenteste böjtös étel volt, bablevest főztünk szűzen, vagyis olajjal vagy vajjal készítve, majd mákos pupácskát, de néha volt túrós is.

Amit eddig ettünk, mindenből tettünk a termények közé is. Vacsora végeztével csak a főfogás maradékát volt szabad elvinni az asztalról. Minden egyéb ottmaradt Aprószentek napjáig. December 28-án aztán lebontottuk az asztalt. A szakajtóba gyűjtött terményeket a baromfinak adtuk, a szénát a fákra kötözte nagyapád, hogy termékenyek legyenek. A karácsonyi morzsát eltettük emberek és állatok betegségének gyógyítására.

-        Emlékszem, az apu nem engedett söprögetni karácsonykor. Ez is valami régi szokás? Nem tudod?

-        Nem söprögetni nem volt szabad, hanem a szemetet kivinni a lakásból. Az asztal alá kellett söprögetni, mert különben a szeméttel kisöpörjük a szerencsét a házból.

-        Csuda egy szokásaitok voltak! De hallod nagyi, ennyi ételtől csoda, hogy nem haltatok éhen!

-        Ne hidd, kislányom. Ettünk mi másnap és harmadnap mindenféle finomságot. 25-én volt karácsony nagynapja. Aznap nagy ünnepi ebédet ettünk, de szigorúan meghatározott étrend nem volt. Sőt, már az éjféli mise után is jól belaktunk disznótoros ételekből. Hurka, kolbász, kocsonya került az asztalra. Reggelire is kocsonya, hurka volt. Kislánykoromban még birkát vágtunk az ünnepre, később már inkább disznót. Mise után ettük a nagy ételeket. Húslevest zabszemtésztával, majd a húst fokhagymaszósszal vagy paradicsomszósszal. Ezután került az asztalra a szárma, ami ti csak töltött káposztaként ismertek. Ezután voltak még sültek, meg paprikás vagy gulyás. Mindenki abból evett, amit kívánt. Ebéd után hájas sütemény vagy kalács került még az asztalra. A többféle étel nem azért volt, hogy mindet megegyünk, hanem inkább a vendégeknek. Akkortájt nagy vendégjárások voltak, jöttek a szomszédok, rokonok köszönteni. Bár azt mondták, hogy a hason nincs ablak, mégis mindenki igyekezett kitenni magáért, nehogy megszólják.

-        Nagyikám! Elmondod azt is, mit ettetek szilveszterkor?

-        Szívesen. Szilveszter estét “bőved estéjé”-nek mondták mifelénk, az újév első napját pedig kiskarácsonynak. Bőved estéjén bőségesen igyekeztünk enni, mert azt mondták az öregek, hogy aki nem lakik jól, az a következő évben éhezni fog. Húslevest, sülteket, pörköltet ettünk. Hagyományos étel volt a köleskásaleves hosszúkolbásszal, de ha volt alapanyag, akkor savanyú nyelvlevest készítettem. Volt még kocsonya, meg hurka, kolbász is, és szárma is készült még. Estére mindig jól elfáradtam, mert kötelező volt este a rétes. Nem ám egyfajta, hanem túrós, meggyes, mákos, diós, káposztás. Másnap, elsején füstölt húsból kellett húslevest főznöm, esetleg orjalevest, de fokhagyma- és paradicsomszósz ekkor is készült. Sertésből készült még valami második is, legtöbbször pörkölt, majd fánk és rétes került az asztalra. De ekkor sem ettük végig az étlapot, hanem a leves után mindenki azt evett, amihez kedve volt.

-        Nem panaszkodhatsz, hisz ti is sokat ettetek akkor.

-        Sokat persze, de ne felejtsd el, amit az elején meséltem, csak kétszer ettünk akkortájt egész nap.

-        Köszönöm nagyi. Elgondolkodom a hallottakon.

Nagyikámról tudni kell, hogy 1901. októberében született a Kiskunság és a Kalocsai Sárköz határán, Kecelen. A település néprajzát kutatva kiderül, nagyanyám nem ismerte a kifejezést, betegre enni magunkat, sem a dőzsölést. Nem azért, mert nem engedhették volna meg maguknak, hanem mert bizony bölcsek voltak e téren is.

Forrás: Kecel története és néprajza, szerkesztő: Bárth János, Kiadta Kecel Nagyközség tanácsa 1982.

Fotó: Néprajzi lexikon, Karácsonyi asztal (rekonstrukció, Kapuvár, Győr-Sopron m.)

Virágné Fejes Éva

2018 december 03.