 |
| A hagyma szállítása lőcsös kocsival az első világháború végén |
 |
| Fotó: Virágné Fejes Éva 2015. Beregdaróci kenderes napok |
 |
| Túristvándi vizimalom |
Lássuk csak: Magyarországon 1867-es „kiegyezés” után indul meg a kapitalista szabadrablás és az önellátó gazdasági rendszer felszámolása hatalmas lendülettel: már az 1910-es évekre 3 millió koldus országa vagyunk, mely 3 millió emberünk ki is tántorog Amerikába és csak nagyon kevés tér vissza. Ez volt az első megrendítő csapás a hagyományos falusi gazdálkodásra, társadalomra, aztán jön a kapitalizmus mindent elsöprő dömpingje, ami a maradékot maga alá gyűri, de a nyakas magyar paraszt még tartja magát, visszavonul portájára, néhány hold földjére és csendes ellenállásként hosszú távú önellátásra rendelkezik be. Van benne gyakorlata: Mohács óta egyfolytában idegenek rabolják az országot és tökmindegy, hogy lófarkas, vagy sasos zászló alatt jönnek, visznek amit érnek, tehát parasztunk megtanul elrejteni és rejtőzködni, túlélni. Nekünk, magyaroknak akarnak amerikai filmeken túlélést tanítani, hogy hogyan maradj életben a sivatagban két napig? Röhögnöm kell!
Itt egy nép él túl már 500 éve mindent: törököt, széthúzó magyar politikusokat régen és ma, habsburgot, németet, oroszt, románt, Trianont, vesztes háborúk sorát, kommunizmust, kapitalizmust, ami nálunk nem volt, az a jólét és nyugalom. És mégis élünk!
Itt egy nép él túl már 500 éve mindent: törököt, széthúzó magyar politikusokat régen és ma, habsburgot, németet, oroszt, románt, Trianont, vesztes háborúk sorát, kommunizmust, kapitalizmust, ami nálunk nem volt, az a jólét és nyugalom. És mégis élünk!
No ez biztasson mindannyiónkat: van önellátás, van túlélés, de azt nem adják ingyen, nem letölthető két kattintással és nem a kényelmes fotelból kell nézni!
Tehát XX.sz. eleje: a vidék még teljesen maga termeli élelmét, eszközei egy részét, de használati tárgyai nagy részét már boltban veszi, városi, ipari termék. Szolgáltatásokat még nem igazán vesz igénybe. De a rohamozó világgazdaságnak ez sem elég, még ezt is el akarja venni, küldi hát a kommunizmust, ami szó szerint minden paraszttól elveszi mindenét, amivel önellátni tudott eddig: földet, jószágot, eszközöket, sok esetben a házat, portát is és némi kényszerkitérő (internálás, málenkij robot) után egy városi munkás lakótelepen találja magát, egy négyzetméternyi spájzzal, 20 négyzetméternyi virágoskerttel. Itt a vég, innen már nem áll fel!
Akik falun maradtak, egyetlen lehetőségként a kolhozokban, magyarított verzióban tsz-ben folytathatták életüket, mindenüktől „önként és dalolva” megfosztatva, de legalább portájuk megmaradt és néhány évnyi kommunista őrjöngés után kezd lazulni nyakán a hurok: tarthat disznót, tehenet, baromfit, sőt a tsz-től „kap” háztájit, amit saját hasznára művelhet, egyfajta jobbágytelekként. Így a hetvenes évekre ismét szárba szökken az eltiport magyar önellátás, de inkább árutermelési jelleget ölt: a hízókat, bikaborjukat „leadja”, a tojást, zöldséget a felvásárlóhoz viszi,a termékeknek csak kis része kerül vissza a helyére: a helyi piacokra. Egyre több a kereskedő és a máshonnan, nagyüzemekből érkező zöldárú, a hizlaldákban előállított vágósertés, minden a szakosított nagyüzemi mezőgazdaság felé mutat, ebben az időben a szocialista kooperáció révén Magyarország mezőgazdasága kb. 40 millió embert etet!!! Ma meg önmagunkat képtelenek vagyunk ellátni?!
1990. után más piac vetett szemet Magyarországra, melynek útban volt az erős magyar mezőgazdaság, az önellátási rendszer pedig egyenesen ellenség lett, de immáron nem lehetett direkt módon elkobozni, elzabrálni a javakat, hát jött az új „figura”: a demokráciába ágyazott mindenható szabadpiac, mely a spekulációs tőkéjével 5 év alatt felszámolta a magyar emberek utolsó ellenálló képességét is: a feldolgozó rendszerek felvásárlásával és bezárásával egy csapásra megszűnt a mezőgazdaság „kimenete”, ezzel párhuzamosan aktív hazai politikai segítséggel felszámolják a helyi termelői piacokat, elzárva ezzel a maradék egérutat az értékesítés előtt. Egyidejűleg támadásba lendültek az új piacgazdák: a hipermarketek és kereskedelmi láncok, mindent lehengerlő média dömpinggel formálva át a magyar fogyasztási szokásokat és hintve el sikeresen azt az álságos elvet, hogy nem éri meg termelni, mert olcsóbban meg lehet venni a szebbnél jobb portékákat, a parkolókkal kényelmesített „nyugati típusú” bevásárlóközpontokban!
Tehát XX.sz. eleje: a vidék még teljesen maga termeli élelmét, eszközei egy részét, de használati tárgyai nagy részét már boltban veszi, városi, ipari termék. Szolgáltatásokat még nem igazán vesz igénybe. De a rohamozó világgazdaságnak ez sem elég, még ezt is el akarja venni, küldi hát a kommunizmust, ami szó szerint minden paraszttól elveszi mindenét, amivel önellátni tudott eddig: földet, jószágot, eszközöket, sok esetben a házat, portát is és némi kényszerkitérő (internálás, málenkij robot) után egy városi munkás lakótelepen találja magát, egy négyzetméternyi spájzzal, 20 négyzetméternyi virágoskerttel. Itt a vég, innen már nem áll fel!
Akik falun maradtak, egyetlen lehetőségként a kolhozokban, magyarított verzióban tsz-ben folytathatták életüket, mindenüktől „önként és dalolva” megfosztatva, de legalább portájuk megmaradt és néhány évnyi kommunista őrjöngés után kezd lazulni nyakán a hurok: tarthat disznót, tehenet, baromfit, sőt a tsz-től „kap” háztájit, amit saját hasznára művelhet, egyfajta jobbágytelekként. Így a hetvenes évekre ismét szárba szökken az eltiport magyar önellátás, de inkább árutermelési jelleget ölt: a hízókat, bikaborjukat „leadja”, a tojást, zöldséget a felvásárlóhoz viszi,a termékeknek csak kis része kerül vissza a helyére: a helyi piacokra. Egyre több a kereskedő és a máshonnan, nagyüzemekből érkező zöldárú, a hizlaldákban előállított vágósertés, minden a szakosított nagyüzemi mezőgazdaság felé mutat, ebben az időben a szocialista kooperáció révén Magyarország mezőgazdasága kb. 40 millió embert etet!!! Ma meg önmagunkat képtelenek vagyunk ellátni?!
1990. után más piac vetett szemet Magyarországra, melynek útban volt az erős magyar mezőgazdaság, az önellátási rendszer pedig egyenesen ellenség lett, de immáron nem lehetett direkt módon elkobozni, elzabrálni a javakat, hát jött az új „figura”: a demokráciába ágyazott mindenható szabadpiac, mely a spekulációs tőkéjével 5 év alatt felszámolta a magyar emberek utolsó ellenálló képességét is: a feldolgozó rendszerek felvásárlásával és bezárásával egy csapásra megszűnt a mezőgazdaság „kimenete”, ezzel párhuzamosan aktív hazai politikai segítséggel felszámolják a helyi termelői piacokat, elzárva ezzel a maradék egérutat az értékesítés előtt. Egyidejűleg támadásba lendültek az új piacgazdák: a hipermarketek és kereskedelmi láncok, mindent lehengerlő média dömpinggel formálva át a magyar fogyasztási szokásokat és hintve el sikeresen azt az álságos elvet, hogy nem éri meg termelni, mert olcsóbban meg lehet venni a szebbnél jobb portékákat, a parkolókkal kényelmesített „nyugati típusú” bevásárlóközpontokban!
Mára elértük a szinte „zéró szintet”: már a falvakban sincs nyomokban sem önellátást folytató család, közösség pedig – az egész országban 6 települést kivéve – végképp nincs! Generációk nőttek fel közben, akik már élőben sem láttak valódi falusi gazdálkodó portát, sem tapasztalat, sem szándék, de még bármilyen gazdálkodás, önellátás szükségességének gondolata is távol áll ma a fiatalságtól és az elkényelmesedett városi lakosságtól, ugyanakkor egyre többen érzik igényét, hogy a közelükben termelt, egészséges élelmiszert vásároljanak. Ezt persze támogatják az egyre sűrűsödő botrányok, az emberi fogyasztásra alkalmatlan nyugatról származó szemét-élelmiszerek boltokba kerüléséről.
Ha már a mánál tartunk, térjünk ki pár mondatban a falu mai helyzetére, ahol az önellátás, a kisárutermelés „hadszíntere” lenne! A magyar falvak 1976. óta hullámokban, de folyamatosan lakosságvesztésben „szenvednek”, mára ez elérte a 30-90%-ot, persze tájegységenként változóan. Az Alföld erős agrár jellegű, hagyományosan nagy létszámú falvai tovább tartották magukat, mint a hegyvidékek, perifériálisabb jellegű térségek amúgy is gyenge termőhelyi adottságú aprófalvai, de az önellátás ott is megszűnt. Az elvándorlás természetszerűleg a fiatalabb, munkaképes lakosságot érintette, maradtak az öregek, akik fogyatkozó életerejükkel még tartanak némi jószágot, a végén már csak néhány tyúkot, aztán a kertet is elhagyják és vége, más nem jön helyükbe. Ha kihalnak, örököseik előbb-utóbb túladnak a szülői házon, megveszik pénzes városiak, nyaralónak és jó esetben lesz belőle zsinnyegős kaszával szépre nyírt pázsitú, egyen-mahagónira festett tornácos-kerítéses álparaszti műporta, ahol évente egy-két hetet töltenek, míg nyűg, vagy anyagi teher nem lesz a havi fűnyírási kötelezettség.
Így alakul ki a ma országunkban egyik jellegzetes falutípusként aposztrofálható „üdülőfalu”. A másik lehetőség a „ gettófalu” kialakulása, mely a munkaerő-piacon esélytelen, leginkább etnikai lakosság tömeges betelepülése ezzel párhuzamosan a még ott maradt régi lakosság pánikszerű menekülése hoz létre.
Harmadik típus, mely elég közel van valamely városhoz, hogy agglomerációs alvófalu legyen. Ezt az eredeti lakosság elvándorlása, kihalása után a falusi romantikát és az olcsó ingatlanárakat igénylő városi értelmiség népesíti újra, sajátos suburban- települést hozva létre, ami sem ilyen sem olyan, se nem város, se nem falu, de az állattartás maximum a házőrző kutyára, a földművelés a fűnyírásra korlátozódik.
No és mi lett a falvakat övező termőföldekkel? Felvásárolták a környező nagyobb települések gazdái, hiszen a földalapú támogatás remek megélhetési lehetőség a gazdálkodáshoz egyébként mit sem értő, pénz-csinálta „gazdáknak” is, így az újratelepülés is nehézségekbe ütközik, hiszen aki jönne, annak meg nem jut már föld.
No és mi lett a falvakat övező termőföldekkel? Felvásárolták a környező nagyobb települések gazdái, hiszen a földalapú támogatás remek megélhetési lehetőség a gazdálkodáshoz egyébként mit sem értő, pénz-csinálta „gazdáknak” is, így az újratelepülés is nehézségekbe ütközik, hiszen aki jönne, annak meg nem jut már föld.
De még mindig van kiút…
Szólnunk kell – ismét visszakanyarodva- az eredeti önellátás eszköz – és igényszintjéről, mielőtt a mai formáit kezdenénk taglalni, mert az akkori szint és a mai igények köszönő viszonyban sincsenek egymással! Az eredeti parasztgazdaság azt ette, használta – túlnyomó többségben, - amit megtermelt és csak azt! Lássuk csak, milyen termékkör volt ez: tehén (szegényebbeknél kecske) tej, túró, tejföl, sajt, vaj, mint tejtermék kör.
Húsárú: csirke, tyúkhús, (módosabbaknál évi két-három birka), disznóból kolbász-hurka, szalonna, disznósajt, füstölt húsok, zsír. Ha valaki borjút, ökröt, tehenet vágatott a mészárszéken, azt szétmérték a faluban, ilyenkor jutottak némi változatossághoz, de nem vihették túlzásba: a marha főhaszonállat volt. A húskínálatot színesíthette a nyúl és galamb, mindez szezonális jelleggel, nem rohangáltak minden héten húsboltba, ha akartak enni valamit, merthogy nem volt! Tavasztól nyár végéig a baromfi, ősszel a legelőn meghízott birka-kecske, borjú, télen disznó, lúd. Lényeges még a tojás. A kenyeret maguknak sütötték, hetente egyszer, az kitartott a következőig.
Zöldségfélék: egyik legfontosabb táplálék volt sokáig a köles, a hajdina, a tarlórépa, kenyérgabonaként a rozs, zab. Aztán fő élelmezési cikké lépett elő a krumpli, számottevő a kukorica, a tök, uborka, káposzta, répafélék. Eredeti formájukban, esetleg savanyítva.
A többi zöldség legfeljebb szezonálisan.
Gyümölcsök: alma, körte szilva, barack, szőlő, faeper, dió, dinnye és ezek mindenféle feldolgozásai. Nos, nagyjából ennyi a kínálat, mely tájegységenként és koronként még változott is, esetleg tájjellegben kiegészült, vagy valami túlsúlyba került.
Most képzelje el mindenki, hogy ennyiféle élelmiszert fogyaszthat csak!
Eszközök: Még 40 éve is minimális mennyiségű tárgy vette körül az embereket, az elektromosság épp csak hogy betette csápjait a parasztportákra és sokáig nem vonzotta a konnektor-függő készülékek hadát, így a használati tárgyak még jó ideig megőrizték eredeti formájukat, anyagukat. sok kézi eszközt maguk készítettek az emberek: favilla, gereblye, szénahorog, vesszőkosár, vesszőseprű, cirokseprű, hamukihúzó, vályú, stb. Hűtőgép helyett megfelelt a kút, vagy a hűvös kamra, verem, de a szalonna-kolbász jól megvolt a nádfedeles ház padlásán. Egyszerű kézi szerszámok: ásó, kapa, lapát, villa, fejsze, metszőolló évekig, évtizedekig szolgálták gazdájukat, egy jó lőcsös szekér egész életre kitartott.
A tárgyak átlagéletkora 20 év lehetett, egy cipő kiszolgálta az összes belenövő gyereket, ruhadarabok anyáról leányra szálltak, becses porcelánokat örököltek menyecskék nagyanyjuktól…
Szólnunk kell – ismét visszakanyarodva- az eredeti önellátás eszköz – és igényszintjéről, mielőtt a mai formáit kezdenénk taglalni, mert az akkori szint és a mai igények köszönő viszonyban sincsenek egymással! Az eredeti parasztgazdaság azt ette, használta – túlnyomó többségben, - amit megtermelt és csak azt! Lássuk csak, milyen termékkör volt ez: tehén (szegényebbeknél kecske) tej, túró, tejföl, sajt, vaj, mint tejtermék kör.
 |
| Vajköpülés Kazár, Nógrád m. |
Zöldségfélék: egyik legfontosabb táplálék volt sokáig a köles, a hajdina, a tarlórépa, kenyérgabonaként a rozs, zab. Aztán fő élelmezési cikké lépett elő a krumpli, számottevő a kukorica, a tök, uborka, káposzta, répafélék. Eredeti formájukban, esetleg savanyítva.
A többi zöldség legfeljebb szezonálisan.
Gyümölcsök: alma, körte szilva, barack, szőlő, faeper, dió, dinnye és ezek mindenféle feldolgozásai. Nos, nagyjából ennyi a kínálat, mely tájegységenként és koronként még változott is, esetleg tájjellegben kiegészült, vagy valami túlsúlyba került.
Most képzelje el mindenki, hogy ennyiféle élelmiszert fogyaszthat csak!
 |
| Hazai zöldségek , gyümölcsök |
 |
Ma a„tartós” fogyasztási cikkek 98%-a fél éven belül a kukában van! De legfontosabb az eszközállományban, hogy nem igényelte működéséhez állandóan drága anyagok vásárlását, nem igényelt költséges szervizelést, meghibásodását falun belül javítani lehetett és nem kellett hozzá dráguló üzemanyag. Igen, a fő energiaforrás a ló, vagy ökör volt, ami „tankolásként” a munka szüneteiben legelt egyet, aztán éjjel feltöltődött és másnap megint dolgozott. Ez az igazi megújuló energiaforrás, még évente meg is újította magát egy utóddal!
Egy önellátó gazdaságban nem csak az a bevétel, ami kp. formájában befolyik, hanem az is, amiért nem kell pénzt kiadni!
Egy önellátó gazdaságban nem csak az a bevétel, ami kp. formájában befolyik, hanem az is, amiért nem kell pénzt kiadni!
/ Folytatjuk /
Az írás pár éve jelent meg Szabados Csaba tollából, akit mindannyian ismerhettek az Önellátás A-Z-ig c. filmből. A filmet itt tekinthetitek meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése