Álhernyó sereg pusztítja a nőszirmot

A napokban megsokasodtak azok a bejegyzések, melyek az iriszek letarolásáról szólnak. Sokan kérdezik, mi az a hernyó, amelyik ennyi kárt tud csinálni.

Az Édenkert.hu oldalán találtunk egy remek összefoglalót a kártevőről és az ellenük való védekezésről. Változtatás nélkül adjuk közre.

Mire észre vettük, már nagy volt a baj, egyik napról a másikra ellepte és szinte teljesen letarolta a nőszirom levéldarázs szürkés álhernyója az íriszeket. Gyors gyűjtögetésbe kezdtünk.

A nőszirom ismert kártevője a - nőszirom levéldarázs (Rhadinoceraea reitteri)

Május, júniusban a nőszirom leveleken rágásnyomok jelennek meg, és eleinte apró, szürkés testű és fekete vagy sötét fejű álhernyó (hernyója a lepkéknek van, de ő egy levéldarázs) nagy étvággyal rágcsálja a levélszéleket. Akár 2 cm nagyságúra is megnőhetnek és több négyzetcentis levéldarabokat is képesek elfogyasztani.

Júniusban bebábozódnak és a talajba húzódnak, hogy ott vészeljék át a telet. A következő év tavaszán a földből kelnek ki a feketés légynek tűnő levéldarazsak, akik a nőszirom leveleire rakja tojásait, ahonnan majd indítják a lárvák a támadást.

Hogyan védekezzünk ellene?

Kiskertekben környezetbarát megoldás a gyűjtögetés. Erős rajzás esetén ez persze nem túl kellemes feladat, mivel a levelek és a talaj is tele lehet a kúszómászókkal.

Hány darab lárvát látsz a képen?

Álhernyó szüret

Vegyszeres védekezés esetén kontakt hatású rovarölővel (Sherpa, Decis) permetezzük ellenük, lehetőleg még a lárva stádium elején. Mivel az írisz levelein nehezen marad meg a permetszer, tapadásfokozó szer hozzáadás mindenképp javasolt. A következő évben április-májusban figyeljük az apró álhernyók megjelenését és ne várjunk a permetezéssel.

Ez maradt utánuk

UI: Másnapra ugyanúgy ellepték az álhernyók a nőszirmot, így folytatódhat napokig a gyűjtögetés.

A gyümölcsfák metszési időpontja

A gyümölcsültetvényekben a fák metszése az egyik legmunkaigényesebb és legnagyobb szakértelmei igénylő munkafolyamat. Az ültetvény eredményessége nagymértékben múlik azon, hogy ezt a műveletet hogyan végzik el, de nem kevésbé fontos az is, hogy mikor. Ez utóbbira szeretnék most egy kicsit részletesebben kitérni.

A gyümölcsfákat a kertészek régi időktől fogva metszéssel alakítják, nevelik. A metszés történhet a fák nyugalmi időszakában, lombtalan állapotban, vagy a vegetációs időszakban, nyáron. Ezen belül is különböző időpontokat választhatunk, ami aztán hatással van a gyümölcsfák további fejlődésére, élettevékenységeire.

Az utóbbi évtizedekben, főként a nagyüzemi ültetvényekben a nyugalmi időszak alatti metszés terjedt el. Ennek főként munkaszervezési okai voltak, nyáron nem jutott rá idő. Sokak számára természetessé vált, hogy ha metszésről van szó, az télen történik, és teljesen megfeledkeztek arról, hogy nyáron is lehet metszeni, pedig már régi elődeink is számtalanszor felhívták a figyelmet a nyári metszés előnyeire. Így aztán a házikertekben is sokan télen végezték ezt a műveletet, ami nem tett jót a fáknak, különösen a csonthéjasoknak.

Most nézzük meg egy kicsit részletesebben, hogy milyen szempontokat kell figyelembe venni az egyes gyümölcsfajok metszési időpontjának megválasztásánál. 

Kezdjük az elején, a facsemeték ültetésekor. Akár ősszel, akár tavasszal telepítjük az oltványokat, ne nyúljunk hozzájuk addig, míg tavasszal a nedvkeringés meg nem kezdődik szöveteikben, és a rügyek duzzadni nem kezdenek. A koronaalakító metszés első lépéseit ekkor végezzük el. Ez általában a március közepe és április közepe közötti időszakra esik.

Termőre fordulásig minden nyáron több alkalommal is célszerű hajtásválogatást végezni. Túl erős hajtásnövekedés, és gyenge elágazási hajlam esetén hasznos a hajtások visszacsípése, visszavágása. A zöldmunkák módja és erőssége függ az adott fajtól és a kialakítandó faalaktól. A korona kialakításának éveiben általában szükség van lombtalan állapotban végzett fás metszésre is, de ezt semmiképpen ne télen végezzük, hanem tavasszal, közvetlenül a rügyfakadás előtt.

Termőre fordulás után, a fenntartó metszés időpontjának megválasztásánál határozottan különbséget kell tennünk az almatermésű és a csonthéjas gyümölcsfajok között.

Először nézzük a csonthéjasokat. 

Ebbe a csoportba tartoznak a kajszi, az őszibarack, a szilva, a cseresznye, a meggy és a mandula. 

Télen ezeknél a gyümölcsfajoknál semmilyen metszési műveletet ne végezzünk. Ennek elsősorban növényvédelmi okai vannak. Télen, a sebeken át fertőznek ugyanis azok a kórokozók, amelyek a csonthéjasok gutaütéses, ágrákosodásos pusztulásáért leginkább felelősek. Közülük is elsősorban a Pseudomonas syringae baktériumot és a Leucostoma (cytospora) cincta gombát kell megemlíteni. Ha ezek bejutottak a fák szöveteibe, onnan nem tudjuk őket kiirtani, és a fák lassú halálra vannak ítélve. Eltérő mértékben, de valamennyi csonthéjas faj veszélyeztetett, a legérzékenyebb a kajszi és az őszibarack. 

A téli metszésnél nem tudjuk megakadályozni a fertőzést. Az említett kórokozók egyaránt fertőzik az idősebb fás részeket és a fiatal vesszőket. Mikor metszhetjük ezeket a fákat? Két időpont lehetséges. Az egyik tavasszal virágzás előtt van. Akár virágzás közben is metszhetünk, a lényeg az, hogy minél közelebb legyünk a virágzáshoz, és ne kezdjük el a munkát március 10. előtt. Ekkor a gutaütés kórokozói már nem fertőzőképesek. A másik alkalmas időpont nyáron van, közvetlenül a szüret után.

Bármelyik időpontban metszünk is, ne feledkezzünk meg a sebek gondos kezeléséről valamilyen sebzáró anyaggal.

A legkorszerűbb csonthéjas ültetvényekben termőkorban csak évente egyszer, szüret után metszik a fákat. Az ősz beköszöntével újból erősödik a fertőzés veszélye, ezért legkésőbb szeptember 10.-ig fejezzük be a metszést. A nyári metszés egyébként a vesszők beérését is segíti és javítja a téltűrő képességüket. Bonyolítja a helyzetet, hogy ebben a csoportban nagyon fagyérzékeny fajták is vannak. Ezeknél az a legjobb megoldás, ha szüret után egy előmetszést végzünk, és tavasszal, a virágzáskor végezzük el a végleges vesszőszám beállítását, a téli rügyfagykár figyelembe vételével. Ez vonatkozik tehát a csonthéjasokra. 

De mi a helyzet az almatermésűekkel, az almával, a körtével, a birssel és a naspolyával? 

Mai ismereteink szerint ezeket a fajokat a gutaütés kórokozói nem veszélyeztetik, így a termőre fordult fák kevésbé érzékenyek a metszési időpont megválasztására, mint a csonthéjasok. Az almatermésűeket tehát télen is metszhetjük, azokon a napokon, amikor fagypont felett van a hőmérséklet. Fagypont alatt ugyanis kezünkkel megfogva a fákat kárt okozunk azzal, hogy a szövetekben lévő nedvesség lokálisan felmelegszik, majd újból lehűlik.

Megjelent: 2008. február 13., |Agroinform Kiadó

https://www.agroinform.hu/gazdasag/a-gyumolcsfak-metszesi-idopontja-2469

Új kártevő: a tölgycsipkéspoloska

Tavasszal mogyoróbokron készítettem pár nem túl jó felvételt egy nagyon apró és mutatós rovarról. Mint kiderült a neve is szép, tölgycsipkéspoloska névre hallgat. Nem nagy mennyiségben, de jelen voltak, a környéken egy kilométeres körzeten belül legjobb tudásom szerint nincs tölgyfa.

A most olvasottak aggállyal töltenek el, hiszen azt írják, a tölgyön él, de a képeim alapján a mogyorót is szereti.

Terjeszkedik a magyar tölgyerdők alattomos gyilkosa

Az erdőgazdálkodási és természetvédelmi szempontból egyaránt kiemelkedő jelentőségű tölgyerdeinket egy Magyarország területére újonnan behurcolt inváziós károsító, a tölgycsipkéspoloska (Corythucha arcuata) tömeges elszaporodása veszélyezteti.

A kár nagyságrendjének a felmérése és a védekezés módszerének meghatározása érdekében az Agrárminisztérium közreműködésével a Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ Erdészeti Tudományos Intézetének Erdővédelmi Osztálya rendkívüli felmérést végez az erdőgazdálkodók és az erdészeti szakirányítók körében a károsító elterjedésére vonatkozóan- írta az Agroinform.

A hazai tölgyerdeink ellenségei sorába a sok egyéb károsító és káros környezeti hatás mellett belépett egy új, Magyarország területére az elmúlt időszakban behurcolt inváziós rovarfaj, a tölgycsipkéspoloska (Corythucha arcuata). A tölgycsipkéspoloska az Egyesült Államok keleti partvidékén honos. Őshazájában nem tartják jelentős „kártevő” fajnak. Valószínűleg azért, mert ott vannak olyan természetes ellenségei, amik szabályozni képesek populációit.

Európában először Észak-Olaszországban került elő 2000-ben, ahová valószínűleg élő növényanyaggal került be. 2002-ben Svájcban is megtalálták néhány példányát, ugyanebben az évben Törökországban már nagyobb egyedszámban észlelték. Valószínűsíthető, hogy a törökországi góc szolgált a későbbi európai terjeszkedés forrásaként. Nagyjából 10 év „hallgatás” után ütemesen kezdett terjedni északi, északnyugati irányban. 2012-ben és 2013-ban Közép- és Kelet-Európa több országában (így Magyarországon is) közel egy időben találták meg.

Magyarországon 2013-ban a Szarvasi Arborétumban találták meg először a NAIK Erdészeti Tudományos Intézet kutatói, akik a kezdetektől nyomon követik terjedését, illetve vizsgálják életmódját és a tölgyekre gyakorolt hatásait. Mára három északnyugati megyénk (Veszprém, Vas, Győr-Sopron-Moson) kivételével mindenütt igazolt a megtelepedése, az ország délkeleti, déli, keleti területein néhol kifejezetten tömegesen fordul elő.

Vizsgálatok eredménye alapján a legtöbb eurázsiai tölgy alkalmas tápnövénye lehet a csipkéspoloskának. Ez azt jelenti, hogy Európa-szerte mintegy 30 millió ha tölgyes kínálhat számára megfelelő táplálékforrást. A Magyarországon honos tölgyek mindegyike (beleértve a csertölgyet is) alkalmas tápnövénye, azaz mintegy 600 ezer ha olyan erdőnk van, amire a csipkéspoloska potenciálisan veszélyt jelent. Hazai vizsgálati eredmények arra utalnak, hogy az „átlagosnak mondható” telek nem okoznak jelentős mortalitást a telelő populációkban, azaz országon belül az időjárási viszonyok nemigen fogják korlátozni a rovar további terjedését.

A tölgycsipkéspoloska tölgyekre és tölgyerdei ökoszisztémákra gyakorolt hatásai egyelőre még nem ismertek kellő mélységben. Erre vonatkozóan őshazájából sem kaphatunk túl sok információt, mert ott sincsenek a hatására vonatkozóan érdemi kutatási eredmények. Alapos okunk van azonban azt feltételezni, hogy hosszabb távú, tömeges jelenléte nem marad következmények nélkül.

tölgycsipkéspoloska Corythucha arcuata  Ujvári Zsolt izeltlabuak.hu

A teljesség igénye nélkül néhány valószínűsíthető hatás:

• 

Mivel az erős fertőzés a fotoszintetikus aktivitást mintegy 60%-kal, a transpirációs aktivitást pedig több mint 20%-kal csökkenti (szerbiai és hazai vizsgálatok eredménye), nagyon valószínű, hogy csökkenni fog a megtámadott tölgyek növedéke. Mivel a fertőzött levelek elszíneződése és elszáradása általában a nyár közepére (esetenként már júniusban is) következik be, valószínű, hogy a csökkenés a kései pásztában fog jelentkezni.

• Tölgyeseink (kocsányos, kocsánytalan és a cser is) alaphelyzetben is kedvezőtlen egészségi állapotot mutatnak (aszályok, lisztharmat, díszbogár stb.). A tölgycsipkéspoloska krónikus kártétele egészen biztosan jelentős mértékben hozzá fog járulni a további leromláshoz.

• Horvátországi megfigyelések szerint a több éven át erősen fertőzött fák kevesebb és kisebb makkot teremnek, azok hamarabb lehullnak. Ebben egyébként semmi meglepő nincs, hiszen a makk fejlődésének fő időszakára (július) a tölgyek már gyakran elveszítik asszimilációs képességük jelentős részét.

• Hazai vizsgálatok előzetes eredményei szerint a tölgyspecialista rovarokra jelentős hatást gyakorolhat a csipkéspoloska tömeges jelenléte. Ez várható, ha abból indulunk ki, hogy nagy, összefüggő területeken akár már június végére elszíneződhetnek és elszáradhatnak a tölgylevelek. Azaz pl. azok a rovarok (esetenként védett, ritka fajok), amik a vegetációs időszak második felében fejlődnek, nem találnak megfelelő táplálékot. Magyarországon tölgyeken legalább 650 rovarfaj él, közülük közel 300 tölgyspecialista (azaz csak tölgyön képes megélni). A rájuk gyakorolt negatív hatásokon keresztül a tölgycsipkéspoloska tartós tömeges jelenléte a tölgyesek kiemelkedően magas diverzitását is negatívan befolyásolhatja.

• A rovarokra gyakorolt negatív hatás közvetve a rovarfogyasztókat (rovarevő énekesmadarak, denevérek stb.) is sújtja.

A rovar és károsításának részletesebb leírása: Útmutató a tölgycsipkéspoloska tüneteinek felismeréséhez és kárterületeinek felméréséhez (2,3 MB pdf.)

A tölgycsipkéspoloska tényleges jelentőségének felméréséhez, illetve a szükséges védekezés meghatározásához alapvetően fontos információ az általa elözönlött erdőterület nagyságának ismerete. Ilyen jellegű információkat csak a saját területüket jól ismerő helyi szakemberek segítségével lehet várni.  Az Agrárminisztérium Erdészeti Főosztálya és az Erdészeti Tudományos Intézet ezért ezúton is felkéri az érintett erdőgazdálkodókat, hogy közvetlenül vagy az erdészeti szakirányítóikon keresztül jelezzék részükre, ha a bemutatott károsítóval vagy annak kártételével találkoztak az erdeikben. A tájékoztatást az itt elérhető táblázat kitöltésével és annak az egf@am.gov.hu e-mail-címre történő megküldésével 2019. szeptember 26-ig várják.

Nyitókép: tölgycsipkéspoloska Corythucha arcuata  Ujvári Zsolt izeltlabuak.hu

Katicák és a lisztharmat

Már jó két hete találkoztam velük tömegével az erősen lisztharmatos csicsóka levelein. Először a kis sárga lárvák tűntek fel, melyekről csak sejtésem volt, hogy katicalárvák lehetnek.

Később felfedeztem a kifejlett katicákat is. Azt felismertem, hogy 22 pettyes katicával van dolgom, de - bevallom - igen keveset tudtam róluk, így elkezdtem utánaolvasni. Az olvasottakat teljes terjedelmében közreadom.

Lisztharmatpusztító katicák

Bodor János

A kerti növényeinket sanyargató levéltetveket, pajzstetveket pusztító katicák és lárváik mindennapi ismerőseink, a lisztharmatos leveleken legelésző katicák azonban már sokkal ritkábban kerülnek a szemünk elé, pedig az egész országban gyakoriak. A lisztharmatos levelek tisztogatásával hasznos tevékenységet folytatnak. A számukra kedvező telelőhelyeken néha tömegesen gyűlnek össze.

A lisztharmatevő katicák közül a leggyakoribb és a legnagyobb számban szaporodó a huszonkétpettyes katica (Psyllobora 22punctata). A 3,5-4 mm-es bogarak citromsárgák, szárnyfedőiken 22 nagy, kerek folttal, amelyek soha nem olvadnak egybe. A nyakpajzsuk tövén, középen és előtte, félkör ívben négy fekete, a fejükön szintén félköríves fekete sáv húzódik. A lábaik barnák. A fiatal lárvák sárgásfehérek, halvány foltokkal, az idősek citromsárgák. A fejük fekete, a hátukon lévő, hosszú szőröket viselő, négy sorban elrendezett nagy szemölcsök is feketék. A bábok szintén citromsárgák, sorokba rendezett fekete foltokkal.

A lárvák és a bogarak a lisztharmatgombák fehér szövedékét és szaporító képleteit fogyasztják: a károsított leveleket gondosan megtisztítják, naponta 24 négyzetcentiméter levélfelületet takarítanak le. A lisztharmaton élő katicák fejlődése a táplálék kisebb biológiai értéke folytán sokkal lassabb, mint a ragadozóké, a lárváik öt hétig táplálkoznak, ezzel szemben a ragadozók kéthárom hét alatt kifejlődnek. 

Általában lisztharmatos mezei növényeken, főként ernyős virágzatúakon és fészkeseken élnek, a kerti növényeken a nyár vége felé jelennek meg, amikor a párás időszakokban gyorsan fölszaporodnak rajtuk a lisztharmatok. Akkor megjelennek a kertben a huszonkétpettyesek, a beteg növényeken lerakják petéiket, majd kikelő lárváikkal együtt látványos tisztogatást végeznek. Június végétől egészen októberig folyamatosan láthatók fejlődési alakjai a lisztharmatos növényeken, noha évenként csak egy nemzedék fejlődik, de a bogarak hosszú életűek. A számukra kedvezőtlen, lisztharmatban szegény időszakokat nyugalomban töltik. A hideg beköszöntével a bogarak csoportosan vonulnak védett telelőhelyeikre, az avarba, vagy a borostyánok fedezékébe.

Tizenhat

A narancsszínű tizenhatcseppes füsskata (Halyzia 16guttata) termetesebb. A 4,5-6 mm-es bogár alapszíne 

narancssárga, a szárnyfedők huszonkét kerek foltja fehér, nyakpajzsának kétkét foltja citromsárga, a szegélye pedig szélesen átlátszó. A feje is sárga foltos, lábai és csápjai narancsszínűek. A kifejlett lárva alapszíne krém fehér, a hátoldalán két citromsárga sávval, hat sorban álló szőrös szemölcsei pedig feketék.

Az eredetileg tölgyerdőkben lakó katica beköltözött a vidéki települések, sőt a nagyvárosok fáira is, főként a lisztharmatos betegségekre fogékony juhar és kőris fajtákra. A hegyi és mezei juharok fogékonyabbak, ezért rajtuk találhatók leginkább a bogarak. A lisztharmat nyári megjelenéséhez alkalmazkodva, a többi katicánál sokkal később hagyják el a rejtekhelyeiket. A nappal tevékeny többi katicával ellentétben ezek fénykerülők, csak alkonyatkor élénkülnek meg, sötétedés után is repülnek társat és táplálékot keresve. Ilyenkor a fényforrások közelében is felbukkannak, a fénycsapdákba is berepülnek. Kezdetben fiatal levéltetveket és azok ürülékét, illetve a mézharmatot is fogyasztják, amíg az időjárás melegebbre fordulásával meg nem jelennek az első lisztharmattelepek. Júliusban a nőstények párosodás után megkezdik a tojásrakást a lisztharmatos levelekre. A lárvák augusztusban is csak lassan fejlődnek, majd hosszabb bábnyugalom után, szeptemberben alakulnak bogárrá. A hideg beköszöntével a bogarak védett helyet keresnek az avarban vagy a mélyebb kéregrepedésekben. A megkésett fejlődésű lárvák az enyhébb fagyokat átvészelik, melegebb időszakban bábozódnak és áttelelnek.

Tizenkettő

A szintén narancsszínű tizenkétcseppes füsskata, a Vibidia 12guttata kisebb termetű. A 3-4 mm-es bogár

egész teste narancsszínű, szárnyfedőjének tizenkét nagy kerek pettye fehér, a nyakpajzsa szegélyén húzódó folt sárgásfehér. A 6 mm-es lárva egész teste fehér, a hátoldalán négy sorban húzódó, rövid sertéket viselő szemölcsei feketék. A bogarak és lárváik is lisztharmaton élnek különféle kerti növényeken. A bogarak júniustól kezdik lerakni hosszúkás fehér tojásaikat 5-8-as csomókban a lisztharmatos levelekre állítva, összesen 50-80 darabot. Elegendő lisztharmat-táplálékon a lárvák három hét alatt kifejlődnek, majd kéthetes bábnyugalom után kelnek ki az új bogarak. Tucatnyi növény lisztharmatának takarításával igen hasznos a tevékenységük.

Rejtőzködik

A tizenhatpettyes katica (Tytthaspis 16punctata) noha az egyik leggyakoribb katicánk, rejtőzködő hajlama és a környezetébe beolvadó mintázata miatt ritkán kerül a szemünk elé.

A 2,5-3 mm-es bogarak és a lárvák is nappal, a levelek fonákán húzódnak meg. A krémsárga bogarak szárnyfedőin a 13-18, leggyakrabban 16 szögletes folt sokszor összeolvad. 5 mm-es, szürkés alapszínű lárvájának hátán a 3-3 sorban elhelyezkedő sötétszürke szemölcsök erősen szőrözöttek, színezetük folytán észrevétlenek maradnak. A bogarak nektárt, virágport és lisztharmatot fogyasztanak, de alkalom adtán a tripszeket és az atkákat is gyérítik.

Ez a cikk a Kertészet és Szőlészet 2012/43 számában olvasható eredetiben.

Csalán a növényvédelemben

A párás, csapadékos időjárás kedvez a különféle növényi betegségeknek és a kártevőknek is sajnos. 

Ezidőtájt a levéltetvek okozzák a legnagyobb fejtörést. Sokan ódzkodnak a vegyszerek használatától, és a háztartásban fellelhető szerekkel próbálnak meg védekezni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azok is vegyszerek. )

Egyre többekhez jut el az információ, hogy van két olyan növényünk, melyek sokoldalúan használhatók fel a háztáji növényvédelemben. Ez a nagy csalán és az apró csalán.

Felismerni nem nehéz, elég, ha hozzáérünk, máris tudjuk, ez csak csalán lehet. A felhasználáshoz még fel nem magzott növényeket szedjünk. 

További részletek a NEBIH honlapján olvashatóak egy remek dokumentumban. Ebben részletes információkat kapunk, mint elkészítés módja, felhasználási javaslat, kezelhető növények köre, természetesen a dózisokkal együtt .

A dokumentum címe: A csalán felhasználási feltételei

A készítmény: csalán fajok (Urtica dioica = nagy csalán és Urtica urens = apró csalán) vizes kivonata (permetezéshez) és csalán levél/herba (talajtakaráshoz) 

Rendeltetés:rovarölő, gombaölő és atkaölő hatású szer.

A dokumentumot teljes egészében itt olvashatjátok.

Eredményes kertészkedést, tetűmentes kertet kívánunk mindenkinek.

Ragadozó ízeltlábúak búvóhelyei

Növényvédelem 

A 61/2009 FVM rendelet az agrár-környezetgazdálkodás támogatásáról tartalmaz néhány nagyon jelentős környezetvédelmi előnyt biztosító intézkedést. Közülük újdonság és nagyon helyes az a két előírás, amely a biológiai sokféleséget (biodiverzitást) szolgálja az ökológiai (biológiai, bio) szőlőben és gyümölcsösben azzal, hogy kötelezővé teszi búvóhelyek létesítését hasznos ízeltlábúak részére, valamint két eltérő típusú, legalább hektáronként 6 db madárodú kihelyezését. Lapunk múlt évi utolsó (2009/6) száma ismerteti a legelterjedtebb odútípusokat, készítésük és kihelyezésük módját. Most a legismertebb, könnyen elkészíthető ízeltlábú búvóhelyek bemutatását tűztük ki célul, segítve a biogazdákat abban, hogy a vonatkozó előírásokat teljesíthessék. 

A rendelet a búvóhely fogalmát a következőképpen határozza meg: „olyan hasznos ízeltlábúak számára fából, nádból, lyukas téglából, agyagból vagy ezen anyagok együttes felhasználásával készített menedék, ahol azok szaporodhatnak, valamint menedéket találhatnak az időjárás viszontagságai ellen.” 

A felsoroltakon kívül a biológiai ciklusokhoz való alkalmazkodást is segítik a búvóhelyek, ide húzódnak vissza például a madarak elől nappalra az éjjel vadászó rovarok, amelyek kártevő-gyérítő hatékonyságát nagymértékben segíti, ha az idő és az energia nagy részét nem kell búvóhely kereséssel tölteni, és nem kell hosszú utat megtenni a búvóhelytől a préda eléréséig. A napi ciklusokon túl az éven belüli biológiai igények kielégítése is kötődhet a búvóhelyekhez, így a párosodás, a vedlés, a telelés stb. és még sorolhatnánk! 

A jogszabály meghatározza a minimális felületet és a tennivalókat is, amelyekkel kielégíthető ez a támogatási feltétel: „Az ültetvényben hektáronként legalább 1 m2 területen a ragadozó ízeltlábúak számára megfelelő búvóhelyet, szaporodó helyet kell létesíteni, azt évente gondozni és 5 éven át fenntartani.” 

A hasznos ízeltlábúak nagy fajgazdagsággal fordulhatnak elő az erős hatású vegyszerektől megkímélt bioföldeken; szerepük felbecsülhetetlen lehet. Az ökológiai gazdálkodás növényvédelmében célunk mindig az legyen, hogy a károsítók számára kedvezőtlen feltételeket, a hasznosak részére pedig kedvezőket teremtsünk; sokszor ezen áll vagy bukik az egész védekezés sikere. 

Sokféleképpen segíthetünk, ilyen lehet a fajban gazdag, az egész tenyészidőben virágzó növényeket tartalmazó növénytársulás biztosítása, amely gazdag táplálékforrásként és búvóhelyként szolgálhat. Ha elkerülhetetlen a kezelés, akkor „kímélő” szereket alkalmazzunk, lehetőleg célzott kezeléssel és/vagy kezeletlen területek „meghagyásával”. 

A természetes búvóhelyeket, szaporodóhelyeket ne romboljuk és létesítsük ezek mesterséges változatait, a hasznos ízeltlábúakat kímélő talajművelési eljárásokat, növényápolási rendszereket részesítsük előnyben stb. 

Véleményem szerint annál hatékonyabban szolgálják kis segítőinket a mesterséges búvóhelyek, minél változatosabbak és minél sűrűbben helyezzük el őket. Az előírásokat ki lehet elégíteni hektáronként egyetlen típusú és egyetlen helyen létesített, egy négyzetméternyi búvóhellyel, de ettől ne várjunk számottevő eredményt, főként a kis mozgásterű, röpképtelen vagy rosszul repülő ízeltlábúaktól. Sokkal többet ér az esetenként kis alapterületű, de a hasznos ízeltlábúak mozgékonyságához illeszkedő, sűrűn elhelyezett búvóhely létesítése. 

Amennyire eltérő méretűek (pár tized mm-től a néhány cm-ig), rendszertani besorolásúak, táplálkozásúak és viselkedésűek ezek a segítő ízeltlábúak, annyi féle az igényeiket kielégítő búvóhely is. 

Nézzük, hogyan néznek ki a leggyakoribb hasznos rovarcsoportok kedvenc búvóhelyei! 

Fülbemászó (Forficulidae)

1. ábra. A közönséges fülbemászó 

A közönséges fülbemászó 10-15 milliméteres, rozsdás gesztenyebarna színű, a fej világosabb, a lábak pedig sárgák. A lapított testű hosszúkás rovar, amelynek jellegzetessége a potroh végén lévő fartoldalék harapófogószerűen ívelt a hímeknél, a nőstényeknél közel párhuzamos (1. ábra). A fartoldalék szolgál a táplálék elfogásához, szájhoz emeléséhez és az ellenségek elriasztásának is ez az eszköze, sőt a szárnyakat is ennek segítségével nyitja ki ez a rovar. Egyébként a közönséges fülbemászó elég ritkán repül. 

A fülbemászó éjszakai életmódú, elsősorban más ízeltlábúakkal (levéltetvekkel, hernyókkal, petékkel stb.) táplálkozó nagyon hasznos rovar, bár a szirmot, a pollent és az érett, édes gyümölcsöket is szereti (a gyümölcsöket rendszerint nem ő, hanem más kártevő rágja ki). 

A nappalt többnyire rejtőzködve tölti betekeredett levelekben, repedésekben, kéreg alatti vagy földben lévő üregekben, kedvenc búvóhelye a kirepedt vagy kirágott gyümölcs belseje. 

2. ábra. Fülbemászó búvóhely (Bánfi Brigitta felvétele) 

A búvóhely leírása: a vadászó helyen rejtőzködést biztosító búvóhelyek sokfélék lehetnek: a törzsre, erős ágakra gyűrten, lazán lerakott ruhaanyagok is megteszik, de jobb, a szinte kizárólag a fülbemászók által használt virágcserép búvóhely (2. ábra). Szalma, széna, moha, fagyapot valamelyikével lazán kitöltött virágcserepet szájával lefelé úgy kell a felfüggeszteni a fákra, tőkékre, hogy szája érintkezzen erős vázágakkal, hajtásokkal. Véleményünk szerint fánként egy, illetve 2-3 tőkénként egy 10-12-es virágcserép elégnek bizonyulhat. A 10-es cserépből mintegy 130 db, a 12-esből hozzávetőlegesen 90 db kell az 1 m2-hez. Évenként legalább egyszer cseréljük ki a cserépben lévő növényi anyagot! A figyelmes kertész megteheti, hogy a gyümölcsérés időszakában nappal átviszi a fülbemászókkal „teli” cserepeket olyan növényekre, amelyeken akkor nincs érő gyümölcs. Ezzel mindenki jól jár! 

Futóbogarak vagy futrinkák (Carabidae)

3. ábra. Jellegzetes futóbogár 

A ragadozó bogarak (Adephaga) alrendjébe tartozó család, amelynek hozzávetőlegesen 650 faja él Magyarországon. A bogarak nagy része éjjel vadászó ragadozó; rovarokat, rovarlárvákat, bábokat fogyasztanak. Nagyon hasznosak, ismert kivétel a növényevő és kizárólag a kalászos gabonaféléket károsító gabonafutrinka, amelynek lárvája a gabona „csócsárló”. 

A család kifejlett bogarainál jellegzetesen a szárnyfedő hátul lekerekített, amely a rovar potrohát általában teljesen lefedi. Az elülső (kemény) szárny rendszerint hosszanti irányban rovátkolt, a lábak általában hosszúak és vékonyak, láthatóan a gyors futásra teremtettek. Egyes nagyobb fajok egyedei egy métert akár 7-8 másodperc alatt is lefutnak. Egy jellegzetes futóbogár alkatot mutat a 3. ábra. 

Hasznuk elsősorban a talajszinten észlelhető. Szakirodalmi adatok a cseresznyelégy talajban, talajszinten előforduló fejlődési állapotainak hatékony gyérítését emelik ki, de más, lombon, gyümölcsön károsító, de a talajban bábozódó károsítók fogyasztásáról is rendelkezünk megfigyelésekkel. Egyes fajokra jellemző, hogy a növényekre is felmásznak, ha a zsákmány ott található tömegesen. 

Tekintettel éjjeli életmódjára, nappalra a bogár elbújik, jellemzően vagy a földben lévő kis járatokba, talajrepedésekben, kövek alatt vagy lehullott falevelek, letört ágak védelmébe. 

A búvóhely is ezeket a kedvező feltételeket teremti meg a futóbogarak számára, bár a futóbogarak is szívesen igénybe veszik a holyvák részére létesített sziklakerteket is. 

4. ábra. Búvóhely futóbogaraknak (Bánfi Brigitta felvétele) 

A búvóhely leírása: egymásra sátorszerűen (4. ábra) vagy rőzsekupac-szerűen vagy rendszertelenül (szórtan) felhalmozott, elhelyezett vékony és vastag ágakból álló rakat, amelybe köveket is rakhatunk, de feltétlenül kerüljön bele jó néhány hullott falevél. Véleményem szerint az egyenként hozzávetőlegesen 1-2 tized négyzetméter alapterületű búvóhelyek létesítése lehet a megfelelő gyakorlat, értelemszerűen ilyenekből 5-10 db/ha szükséges, ha kizárólag ebből a típusból szeretnénk kielégíteni az AKG rendelet vonatkozó előírásait. A lelapult, lazaságát elvesztő búvóhely nem tölti be feladatát, ezért érdemes évenként egyszer átrakni, vagy újat készíteni. Az újrarakás ne késő ősszel, télen legyen, mert a bogarak „számítanak rá”, amikor betelelnek. 

Holyvák (Staphylinidae)

5. ábra. Jellegzetes holyva 

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család fajokban igen gazdag, Magyarországon 1200-nál több fajt észleltek eddig. A fajok többsége meglehetősen kicsi, a testhossz 1 és 40 mm közötti, többségük 7 mm-nél rövidebb. Küllemük legjellegzetesebb jegye, hogy a szárnyfedők (néhány fajtól eltekintve) megrövidültek annyira, hogy a potroh nagy része fedetlenül marad. Emiatt a potroh nagyon mozgékony, minden irányban, még előre is hajlítható. A test rendszerint erőteljesen megnyúlt, oldalai egymással párhuzamosak. A rövid szárnyfedők alatt vannak a bonyolult módon összehajtogatott, jól fejlett szárnyak. Ezeket kibontva rendkívül gyorsan tudnak szárnyra kelni, szinte egy pillanat alatt képesek elrepülni, legjellemzőbben az esti órákban. Színezetük rendszerint nem feltűnő, fekete vagy barna. Egy jellegzetes holyva megjelenési jegyeit mutatja az 5. ábra. 

Általánosságban a kifejlett bogár és a lárva is ragadozó, levéltetvek, más apró rovarok, atkák, rovarpeték vannak étrendjükben. Mozgékonyságuk és kis termetük miatt minden részhez hozzáférnek, még a szúbogarak járataiban is előfordulnak. 

A hasznosságuk megítélésében fontos sajátosságuk, hogy kis egyedsűrűség mellett is megtalálják a prédaállatokat. 

A holyvák többségükben a talajon, avarban, az évelő növények tövében és kövek fedezetében találnak menedéket. A jó mesterséges búvóhely is ezeket a feltételeket biztosítja. 

A búvóhely leírása: irodalmi adatok mutatnak arra, hogy a sziklakertek, vagy ahhoz hasonlóan létesített élőhelyek nyújtják a megfelelő védelmet a holyvák részére (lágybogarak is kedvelik ezt a búvóhely típust). Földből, kövekből, sziklákból megépített, vegyes évelő növényekkel (lehetőleg kutyatejféle legyen közöttük) beültetett sziklakertek a megfelelők. Véleményem szerint a gyümölcsben, szőlőben hektáronként két-három egyenletesen elhelyezett sziklakert már jól szolgálja ezeknek a hasznos bogaraknak a tevékenységét. Az egyszer lerakott sziklakert tartósan a helyén maradhat, de ügyeljünk arra, hogy mindig legyen megfelelő növényállomány. 

Katicabogarak (Coccinellidae)

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjébe tartozó család fajokban igen gazdag. A bogarak 1-2 mm-től 8-9 mm nagyságúak, jellemzően félgömbalakúak, lárváik 6 lábúak, rendszerint tarka színűek, hátukat tüskék, rücskök borítják. A gyakori fajok – a kifejlett bogarak és a lárvák egyaránt – hasznosak, közülük csak a lucernát károsító lucernaböde a kivétel. A kistestűek atkákat, pajzstetveket fogyasztanak, a nagyobbak főként levéltetvekkel táplálkoznak, bár más ízeltlábúak is lehetnek áldozataik. Túlnépesedés esetén a kannibalizmus is megfigyelhető. A szántóföldi növényeket, zöldséget, gyümölcsöt és szőlőt is benépesíthetik. 

A búvóhely leírása: irodalmi adatok mutatnak arra, hogy elálló fakéreg alatt, fákon levő üregeket szívesen használják ezek a bogarak búvóhelyként. A katicabogarak részére könnyen és olcsón lehet hatékony búvóhelyet készíteni. 10-15 cm átmérőjű, 25-40 cm hosszú, hengeres ágakba 2 mm-től 8-9 mm-esig szabálytalanul elhelyezett, kissé felfelé lejtő furatokat készítünk, melyekre ettől kicsit nagyobb átmérővel bejáratot (1-2 mm mély) tehetünk. Az egészet az esőtől tető fedje (1. ábra). Gyümölcsfákra, szőlőre, tartókarókra, tárolók falára, kerítésoszlopokra helyezhetjük, de az élőhelyhez közel legyen. Véleményem szerint a gyümölcsösben, szőlőben hektáronként 8-12 egyenletesen elhelyezett katicabúvóhely már jól szolgálja ezeknek a hasznos bogaraknak a tevékenységét. 

1. ábra. Katicabúvóhely fatörzsből. Ezeket az épített búvóhelyeket mindig úgy helyezzük el, hogy a szél ne lóbálja (szélárnyékba, alul is rögzítve stb.) 

Zöldfátyolkák (Chrysopidae)

A recésszárnyúak rendjében a zöldfátyolkák családjába tartozó rovarok nagyon jelentős hasznos szervezetek. A kifejlett rovarok jellemzően 10-12 mm hosszú, fűzöld színű állatok, amelyek nyugalmi állapotban recézett szárnyukat háztetőszerűen tartják potrohuk felett. A lárvák rendszerint két végükön elvékonyodó, lapított orsó alakú szervezetek, szájszervük sarló alakú, belül csatornázott, amely segítségével szívják ki áldozataik – főként levéltetvek – testnedveit. Néhány faj lárváira jellemző, hogy álcázzák magukat az elpusztított prédaállatok maradványainak „hátukra rakásával”. A fajok egy részénél a kifejlett rovar is és a lárva is ragadozó, néhánynál csak a lárva „húsevő”. A lárvák és a kifejlett rovarok is jellemzően éjszakai életmódot folytatnak. 

A búvóhely leírása: megfigyelték, hogy kifejlett rovarok egy része szereti búvóhelyként használni a természetes üregeket, részben levált kéreg alatti fedett helyeket, besodródott levelek belsejét. Gyakran tapasztaljuk, hogy fűtetlen hétvégi házakba, padlásokra tömegesen vonulnak telelni azon fajok képviselői, amelyek imágó alakban telelnek. A belül üreges, redőnyszerű bejárattal kiképzett, esetleg lazán berakott, nagydarabos fakérget is tartalmazó „búvóhelyeket” kedvelik a zöldfátyolkák imágói (2. ábra), amelyek a nappali rejtőzésben és a telelésben is segítenek. Jó, ha a búvóhely kinyitható, mert így könyebb tisztítani. Hektáronként néhány így kialakított búvóhely már nagyon segítheti a fátyolkák hasznos munkáját. 

2. ábra. Kedvelt búvóhely a fátyolkák részére 

Egyéb hasznos ízeltlábúak

A levéltetvekkel, hernyókkal, más lárvákkal és egyéb ízeltlábúakkal (benne esetenként sajnos pókokkal is) utódait tápláló kaparódarazsak (Spheciformes) egy része a talajban kapart, más része szárakban rágott üregekben neveli utódait, a szúrással megbénított prédaállatok nyújtásával. A költőhelyen elhelyezett kis (3-8 mm) átmérőjű, hosszanti furatokkal ellátott ágacskákkal ez utóbbiak munkáját segíthetjük. 

3. ábra. Egyszerűen és olcsón elkészíthető, ízeltlábúakat segítő búvóhely együttes 

A gyümölcsös nélkülözhetetlen szereplői a beporzást végző méhek. A kőműves méhek (Osmia fajok) nagyon eltérő bölcsőket használnak (egyedi építésű üregek a talajban, más állatok elhagyott búvóhelyei, szabad felületekre épített fészkek). Egyes fajok az 1-2 mm-től a 12-14 mm átmérőjű járatokat kedvelik, ezeknek és hasonló igényű egyéb méheknek kedvezhetünk ilyen átmérőjű, néhány cm mély furatokkal ellátott fatörzsek, ágak kihelyezésével. Más egyedül, magányosan (nem közösségben) élő vadméhek, ilyenek pl. a szabóméhek (Megachile fajok), a csőszerűen üreges szárakat kedvelik, nekik nádkötegek kihelyezésével kedvezhetünk. 

Készíthetők rovar-kvártélyok (szállodák), amelyek kombinálják néhány hasznos ízeltlábú igényeit szolgáló búvóhelyeket. Ilyenre mutat példát lapunk címlapfotója is, amely a következő elrendezésű: a felső háromszög bal oldala a kaparódarazsaknak, jobb fele a nádköteggel a vadméheknek, az alatta lévő kifúrt ágak a kőműves méheknek, míg az alul csibehálóval bekerített, lazán elhelyezett kéregdarabokkal a fülbemászóknak, fátyolkáknak és katicabogaraknak nyújt búvóhelyet. 

A most bemutatott szép és praktikus eszközökön túl egyszerűbben és olcsóbban is készíthetünk ízeltlábú búvóhelyeket. Ilyenek lehetnek például a helyenként elhelyezett nádkötegek vagy a több fajnak kedvező vegyes búvóhelyek – lerakatok, amelyek lyukas téglákból, lyukakkal ellátott fatörzsekből, ágakból, ág- és nádkötegekből stb. állhatnak. Ilyenre mutat példát a 3. ábra. 

A kártevőket gyérítő külső és belső élősködők, ragadozó életmódú ízeltlábúak, kétéltűek, hüllők, madarak, emlősök és a megporzás szerepét nyújtó szervezetek is részei a biogazdaság hasznos állati közösségének. Az AKG rendelet ezek közül az odúlakó madarak és a hasznos ízeltlábúak védelmét szolgáló eszközök kötelező alkalmazását írja elő. Később, lapunkban már az AKG-től függetlenül ismertetünk néhány, a kétéltűek, hüllők és emlősök védelmét szolgáló eszközt és eljárást is. 

Forrás: Biokontroll Hungária

Dr. Roszík Péter (Biokultúra 2010/1-2)

Lárvák a vakond étlapján

Előző részekben a vakondról és életmódjáról olvashattatok. Ebben a részben részletesebben megnézzük, melyek azok a lárvák, amelyek a giliszták mellett a legfontosabb táplálékát képezik.

Már a kisiskolások is tudják, a vakond pajorokkal is táplálkozik. A pajor sokaknak csupán a cserebogár földben lévő lárváját jelenti. Azt a fehéres színű, henger alakú, meggörbült valamit. Ám a pajor nem korlátozódik csupán a cserebogarakra.

Mi az a pajor?

Vannak az Oligopod lárvák. Csak a toron találhatók lábak, a potrohon nem. Több változatuk is van, ezek egyike: Pajorszerű lárvák. Zömök, vastag testű, rendszerint a hasoldaluk felé kifli alakban meggörbült lárvák. Kutikulájuk lágy. Lassan mozognak. Rendszerint növény- vagy korhadékevők. Tankönyvtár: Bevezetés az állattanba

Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István) értelmezésében a pajor a  ‘cserebogár puha testű lárvája’. Szlovák eredetű: pajed (‘lárva, pondró’). A magyar alak is sokáig pajod, pajót volt (hangrendi illeszkedéssel), a szóvégi d đ r változás talán a bogár, rovar szavak hatásának tulajdonítható.

"A pajorok tágabb értelemben a fedeles szárnyu bogarak ama lárvái, melyeknek elül 3 pár ízelt lábon kivül a test hátsó végén még egy pár csonka nem ízelt lábuk is van; szűkebb értelemben pedig a lemezes csápu bogarak, különösen pedig a cserebogarak lárváit nevezik igy." Forrás: Pallas Nagylexikon

A magyar nyelv értelmező szótára szerint: a pajor főnév -t, -ok, -ja (állattan) 

Általában különféle rovaroknak olyan lárvája, amelynek teste puha, henger alakú; rágó szervei vannak, növényi anyagokkal táplálkozik. Szűkebb értelemben a cserebogár földben élő, kártevő lárvája; csimasz. 

Brehm: Az állatok világa c. sorozatában írja: 4. nemzetség: Lemezescsápú bogarak (Lamellicornia) 

Már 1817-ben megállapította Latreille, a neves francia rovarász, hogy a szarvasbogarak, cukorbogarak, cserebogarak, ganéjtúróbogarak és rokonaik, még ha nagyságban, külsőben és életmódban feltűnően el is térnek egymástól, egységes törzset alkotnak. Mindezek az egyetlen hadhoz tartozó bogarak ugyanis megegyeznek csápjuk alkatában, amelyen a tőízen kívül, a végén bunkószerűen megvastagodott csápostort különböztethetünk meg. ... A lemezescsápúak lárvái is egységes felépítésűek, többnyire pajorszerű, lágy, fehéres, kukacszerű állatok, kemény, barnás és szemnélküli fejjel, rövid csápokkal és a torgyűrűkön három pár lábbal, melyek közül az utolsó némelykor csökevényes. A pajorok potrohvége gyakran zsákszerűen duzzadt és áttetsző, úgyhogy a sötét béltartalom azon áttűnik. 

Ismertebb pajorlárvás kártevőink

A mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjének egyik családját alkotják a ganajtúrófélék vagy ganéjtúrófélék (Scarabaeidae). A családot a régebbi rendszertanok a lemezescsápú bogarak (Lamellicornia) családjának részeként kezelték. Ezek többnyire, trágyában, fákon és bokrokon, virágokon, a földben vagy korhadó fában élő bogarak. Ez a bogárcsalád az egész földön elterjedt, fajokban is felettébb gazdag. Gyenge lábú, vaskos, C alakban görbült lárváik a pajorok.

a) trágyatúró bogár, b) óriás galacsinhajtó, c) lőcslábú galacsinhajtó (alulnézetben), d) közönséges holdszarvú-ganéjtúró, e) feketehasú trágyabogár, f) cserebogár pajor, g) tavaszeleji cserebogár, h) májusi cserebogár, i) csapó cserebogár
Fotó: Állatrendszertani gyakorlatok

Közülük leggyakoribbak a cserebogáralakúak (Melolonthinae) alcsaládjába tartozó bogarak. Ezek mind megegyeznek abban, hogy lárváik (pajorjaik) majdnem csak növényi gyökerekkel, a kifejlődött bogarak pedig levelek és gyenge hajtásokkal táplálkoznak. Ennek az életmódnak tulajdonítható, hogy közöttük számos növényi kártevővel találkozunk. Számos, többnyire barna, szürkésbarna vagy fekete, ritkán fémfényű fajuk külsőleg nagyon hasonló, úgyhogy azok csak nehezen különböztethetők meg.

Cserebogár elnevezés alatt leggyakrabban két fajt kell értenünk, az egyik a közönséges vagy májusi cserebogár (Melolontha melolontha L. vagy M. vulgaris F.), a másik a kurtafarú cserebogár (M. hippocastani F.).

Kurtafarú cserebogár: a nőstények hátsó testrésze ("fara")  keskeny vetületet képez, a férfiaknál pedig egy kis, kerekített szélesítéssel végződnek.
Kép forrása: AgroAtlas 

A kurtafarú cserebogár a száraz és laza homokos talajt kedveli. Az első évben a kis pajorok együtt maradnak és kívánalmaikban is szerények, mert főleg apró talajrészecskékkel táplálkoznak. Az áttelelés után azonban szétszélednek és mindenféle növények, dudvák, füvek és fás növények finom gyökérzetét kezdik rágni. Teljes kifejlődésüket két vagy három további áttelelés után érik el és akkor már látható kártevésük nyoma. A fás gyökerek kérgét ilyenkor teljesen lerágják, ezzel különösen a fiatal gyümölcsfák és egyéb facsemetékben tesznek nagy károkat, hiszen azok többsége így kipusztul. A tojások a talajnedvesség hatására duzzadnak meg, fejlődnek ki. A lárvák talajban vízszintesen és függőlegesen is sokat mozognak. A fiatal lárvák humuszevők, az idősebbek polifág gyökérkártevők. Vagyis a legkárosabb az idős lárva. A lárva fejlődésének üteme függ a hőmérséklettől, a humusztartalomtól és a talajnedvességtől.

A tavaszi cserebogár frissen kifejlődő hajtásokat eszik, megrágja például a szőlő hajtásait, de különösen szereti a díszfák, gyümölcsfák lombjait is

A talajból kibújó cserebogarak (Melolontha melolontha) megjelenését a talajfelszínen látható 6–10 mm-es átmérőjű lyukak jelzik. Megjelenésük után azonnal táplálkozni kezdenek, hogy erőre kapjanak, ezt követi a társkeresés, a párosodás. A szezonjuk alatt érdemes este vagy kora reggel lerázni őket a fákról, ilyenkor ugyanis dermedtek, kevésbé kapaszkodnak, és még röpülni sem tudnak.

Az imágók tömeges megjelenésükkor mind a vad, mind a háziasított állatok kiváló tápláléka. A madarak a pajorokat is szívesen eszik.

 

Kalló cserebogár
Fotó: Wikipédia

A kalló cserebogár (Polyphylla fullo L) a száraz, homokos vidékeket kedveli. Alkonyatkor lepik el a különféle lomb- és tűlevelű fákat, hogy azok levelét kopasszák. Nemsokára a párosodás elvégeztével, a nőstények beássák magukat a laza homokos talajba és abban rakják le 20–30 nagy fehéres petéjüket. Nálunk pajorja a homoki szőlőknek és a homokba ültetett gyümölcs- és erdei fáknak és bokroknak, továbbá a fövenycimbor (Elymus arenarius L.) és a homoki nád (Ammophila arenaria) nagy ellensége.

A kalló cserebogár rokonai közül figyelemreméltó még a keleti cserebogár (Anoxia orientalis Kryn.) és a bundás cserebogár vagy pusztai cserebogár (Anoxia pilosa F.). Mindkettő az Alföld homokján él és pajorjuk a takarmánynövények gyökerét rágja.

 

Közönséges sárga cserebogár
Fotó: Wikipédia

Júniusban jelenik meg a közönséges sárga cserebogár (Amphimallon solstitialis L.). A rövidéletű bogár levelet rág, vagy gabonafélék virágzatát eszi, de ezzel nem okoz olyan kárt, mint pajorja, mely a cserebogárpajorhoz hasonló kinézésű, de természetesen sokkal kisebb és a füvek gyökerét pusztítván, a pázsit, rét foltos kipusztulását okozza.

A kis kerti cserebogár (Phyllopertha horticola L.) némely években nagy mennyiségben röpköd különféle bokrok körül, melyek levelét rágja és virágzatát tönkreteszi, és így különösen a kertekben észrevehető kárt okoz. Lárvája füvek és káposztafélék, de más növények gyökérzetét is rágja.

A zöld cserebogár (Anomala aenea Deg.) és különösen fajrokona, a fináncbogár (Anomala vitis F.) rajzása idejében szörnyű mód legeli a szőlő levelét és amikor milliószámra lép fel, érthetően emlékezetes nagy kárt okoz.

Nagy fináncbogár
Fotó: Csaba Bán

A fémes cserebogarak rokonságából a szipolyok (Anisoplia) azok, amelyek a gazdák körében leginkább ismeretesek, nálunk mintegy tíz fajtájuk lepi el nagy mennyiségben a búza, rozs, árpa virágzatát és ezt, valamint a gyenge szemet pusztítja. Egy-egy kalászra sokszor tucatjával telepszik, fejpajzsával túrja, kuszálja a szemtakaró polyvát, tövén megrágja, kiszívja vagy kipergeti a szemet.

Osztrák szipoly
Fotó: Agroforum.hu

Kártétele némelykor óriási méreteket ér el, különösen ott, ahol kevésbé törődnek vele.

Meg kell említeni az osztrák szipolyt (A. austriaca Hbst.), és társait, a széles szipoly (A. lata Er.), a rozsszipoly (A. segetum Herbst), a gabonaszipoly (A. tempestiva Er.), a keresztes szipoly (A. cyathigera Scop.) és a felemás szipoly (A. dispar Er.) is.

Ganajtúró bogarak (Geotrupinae) a trágyában, fákon és bokrokon, virágokon, a földben vagy korhadó fában élnek. Nagyobb emlősök trágyájával élnek, azt kisebb darabokban a földbe vájt üregekbe hordják. A földbe vájt menetekbe hordott ganajt ott fogyasztják el nyugodtan és zavartalanul; ezzel hasznos munkát végeznek, mert nemcsak hogy eltüntetnek nagy mennyiségű anyagot, hanem azzal a földet is javítják. Pajorjaik rendszerint a földben élnek, és a növények gyökereit rágják, így kártevőkké is válhatnak.

A ganajtúró bogarak rokonságába tartoznak a csajkók, melyek hazája Közép-Ázsia, egyik képviselőjük azonban hazánk jól ismert szőlőkárosítója, a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus Laxm.). Nem elégszik meg trágya behordásával, hanem fiatal növényi hajtásokat szállít ivadéka ellátására és így elsősorban a szőlő levelét kedveli.

Nagyfejű csajkó, védett, természedvédelmi értéke 10000 Ft
Fotó: Ujvári Zsolt, 

A szőlőn kívül mindenféle más fű és növény is tartozik éléstárához, így Erichson fűféléket és gyújtoványt, Mocsáry fűféléket, Horváth kendert, Tarnani repcét, lent, lucernát, takarmányrépát, kendert, búzát, fiatal gyümölcscsemetét, kerti és mezei virágokat látott behordani. A bevermelt anyag hamarosan elhervad és megfülled. Ennek tetejére rakja a nőstény petéjét, minden kamrába egyet-egyet. Minden kamarában egy-egy lárva kel ki, amely a rothadt növényi táplálékot fogyasztja.

Említést érdemelnek a virágfalóbogarak is, vagy ahogy a mi igénytelenebb fajainkat nevezik, a rózsabogarak (Cetoninae), amelyek között nemcsak óriásokat, különböző szarvakkal díszített alakokat, hanem színpompában tündöklőket is találunk. Az összes Cetonidák napfényben és melegben repülnek virágról-virágra, hogy azok porzóit és finomabb részeit megegyék vagy a fák kifolyó nedvét szívogassák. Lárváik a földben vagy pudvás fában találhatók.

Aranyos rózsabogár
Fotó: Wikipédia

Nálunk legelterjedtebb az aranyos rózsabogár (Cetonia aurata L.). A közönséges rózsabogár a kártevők között is szerepel, mert amikor tömegesen lepi el a kerti rózsákat, azokat hamarosan szétroncsolja. Lárvája fehér, feje barna, felülete barna szőrökkel fedett; korhadó fában és pudvában fejlődik. Mielőtt a lárva bábbá alakulna, korhadékból vagy földből belül kisimított bölcsőt készít magának, amelyben a kifejlődött bogár is bennmarad, amíg teljesen kiszíneződik.

Legszebb fajaink közé tartozik a pompás rózsabogár (Potosia aeruginosa Drury vagy P. speciosissima Scop.), az öreg tölgyerdők lakója. Lárvája tölgyfák pudvájában fejlődik, de nem a törzsek tövében, hanem a felülről elhaló ágakban, a fák felső részében.

A magyar rózsabogár (Potosia hungarica Hbst.) a bogáncs virágát bújja.

A rózsabogarak kisebb rokonai közül a fehérpettyes virágbogár (Oxythyrea funesta Poda) és a bundásbogár (Epicometis hirta Poda) a gabonaneműek és a gyümölcsfák virágaiban szoktak kárt tenni.

Irtsam, vagy ne irtsam?

Végigvettük a vakond étlapjának egy részét. Láthatjuk, hogy nagyon sok rovart írt. De azt is látnunk kell, hogy a legtöbb rovarnak megvan a feladata a természetben, mindegyikre szüksége van a természetnek, mégha nekünk kárt is okoznak bizonyos időszakokban. Érdemes tehát gondolkodni azon, hogy amikor védekezünk ellenük, akkor távoltartásra, vagy gyérítésre törekedünk, vagy pedig minden egyed kiirtására.

A fenti bogárbemutatóból kiderül, az őket fogyasztó vakond mennyire hasznos is számunkra. Ám vannak olyan időszakok, amikor a szorgos segítőnk nemkívánatos az ágyásokban. Ez a csirázási és gyökeresedési időszak. Míg a kis kikelt magocskák nem növesztenek akkora gyökeret, hogy jól lenyúljanak a talajba és biztos támasztékul szolgáljanak, addig a pici kis harmatgyenge gyökerek, ha alattuk elvonul a vakond és meglazítja a talajt, nem tudnak pl. vizet felvenni a laza talajból, így a kis csíranövénykék elpusztulnak. Később, ilyen problémájuk már nem lesz, ha kicsit is megerősödnek.

Azt is tudjuk, hogy az elűzésére tett kísérletek csak időlegesek, de nekünk az időleges távoltartás épp elég. 

Védjük az ágyásokat, de hogyan?

A rovarok életét megismerve, néhány védekezési mód mindjárt adja magát. 

Olvastuk, hogy sok rovar petéi a nedvesség hatására duzzadnak meg és kezdik el a fejlődést. Gyakran látjuk, hogy a frissen ültetett palántákat kitúrta a vakond, vagy a frissen vetett veteménysort végigtúrta. A kettő dolog szorosan összefügg, az a magyarázata, hogy a veteménysort öntöztük csak vagy a palánta tövét, tehát ott nedves a talaj. Hova menjen szegény vakond lárvákért, petékért, ha nem pont oda, ahol kedvező a talaj és a nedvesség a rovarok fejlődéséhez? 

Mit tehetünk ellene? 

Pl. a kert szélén direktben megöntözünk egy területet, vagy nem csak a sorokat, töveket öntözzük meg, hanem a sorközöket is. Így kisebb eséllyel fogják pont a frissen elvetett zöldségsort végigtúrni élelem után, mert nagyobb területen keresgélhetik a rovarokat. De az is segít, ha nem csak olyan mélyre hatol le a locsolóvíz, mint ahol a kis növénykék épp kelnek, hanem jóval mélyebbre is akár. Vagyis kevesebbszer, de alaposabban be kell locsolni a kelő növényeket. Így a vakond nem a felszín közelében kénytelen élelmet keresni, hanem megtalálja a mélyebb talajrétegekben is, ahol nem tesz kárt a kelő növénykékben.

Később, ha megerősödtek valamelyest a veszélyben lévő növények, már nem tud kárt tenni azzal, ha a tövük körül turkál. 

Frissen ültetett csemeték esetén is érdemes egy nagyobb sugarú kört locsolni. Így kisebb az esélye, hogy pont a kis fák tövét túrja fel. 

Ugyanez a helyzet a gyepszőnyeggel is. Minél többet locsoljuk, pátyolgatjuk, annál több túrást fogunk találni, mert mindig kedvezőek a körülmények a rovaroknak. Főleg, ha még jó tápdús is a talaj. Locsoljunk ritkábban, a fűnyírót ne a legalacsonyabbra állítsuk. Kicsit magasabb fűnél lassabban szárad ki a talaj, kevesebbet kell locsolni, így még vizet és időt is spórolunk. 

Ha van akkora kertünk, akkor mindenből vessünk-ültessünk bőven, így ha itt-ott el is hervad egy-két tenyérnyi részen a haszonnövény, még mindig marad annyi, ami elég a családnak. Ám nem mindenki teheti meg, hogy jóval többet vessen, mint amire szüksége van, számolva az esetleges vakondszorgalom miatt kiveszőkkel is. Mert épp olyan pici a kertje. Őket sem lehet annyira elítélni, ha időlegesen nem szeretnék, hogy a sorok alatt tevékenykedjen a hasznos kis bundás.

Nem irtásról van tehát szó, hanem arról, hogyan tartsuk távol őket egy-egy adott helytől egy időre. Mint a szövegből már kiderült, minden védekezés (távoltartási kísérlet) időleges csak, mert ha élelem van a talajban, úgyis visszajön.

Attól nem fog éhenhalni, ha négy-öt hétig nem az aprómagvú , zömében gyökérzöldségek sorai alatt lakik jó, vagy a frissen elültetett palánták alatt tevékenykedik.

Minden módszer egy kis területre koncentrálva próbálja távoltartani a bájos kis jószágot. Vagyis a kiskertekre vonatkozik elsősorban. Nagy területen nincs akkora jelentősége, ha itt ott feltúr, vagy ha végigmegy a sorok alatt.

Megjegyzendő, hogy a vakondhálós megoldások ugyan a vakond ellen védenek, ám a kártevő rovarok ellen nem védi semmi a területet.

A madárbarát kert, az udvarra kijáró baromfi is elég jó védekezési módszer a pajorok ellen. 

Látjuk, hogy nekünk kell okosnak lennünk és megismerni a vakond szokásait, hogy irányítani tudjuk, merre mozogjanak , táplálkozzanak, mert szükségünk van rájuk. 

Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vakond védett állat, eszmei értéke 25 000 Forint. 

A fenti összefoglalóban csak azokat a bogarakat soroltam fel, amelyek lárvája (pajorja ) a vakond számára elérhető a talajban. Természetesen ennél sokkal több borágnak van pajorja, sőt számosan védett rovarok közé tartoznak. Érdemes ezért alaposan utánajárni, ha találunk egy vagy több pajort,  hogy hol találtuk, mekkora, nehogy védett állat lárváját pusztítsuk el. 

Források: 

Brehm : Az állatok világa: Ízeltlábúak : 46. család: Lemezescsápúak (Scarabaeidae)

Növényvédelem. Digitális tankönyvtár

Állatrendszertani gyakorlatok : Ízeltlábúak

Dr. Marczali Zsolt: Ültetvények kártevői, Pannon Egyetem, Georgikon Kar, Növényvédelmi Intézet

Wikipédia