Gyerekkoromban nagyon nem szerettem borsót szedni. Az feküdt a földön és minél többször szedtük, annál siralmasabban nézett ki a borsó bokra. A bokrokat folyamatosan át kellett forgatni a hüvelyek után, s ezt a borsó nem viselte nyomtalanul. Mert ráadásul még bokorra is vetették. Ha volt egy kiadósabb eső, a földön heverő borsó alsó része rothadásnak indult, pár nap múlva elkezdett penészesedni. Ezek között matatni és szedni az egészséges hüvelyeket tényleg nem a legkellemesebb dolog. De nem is derékkímélő elfoglaltság.
A borsót hosszú ideje mindig karózom, vagy valami támasztékot készítek neki.
Eredetileg ágas-bogas ágak a legmegfelelőbbek, de ha épp nincs, egyenes botokat szúrok le a sor két oldalára apácarács-szerűen.
A borsó ugyanis nem "nyúl" utána a támasztéknak, hanem csak arra csavargatja a kacsait, amibe felfelé növés közben hozzáér. Ezért jók a sokágú ágak. A borsó így nem fekszik el a földön. Nem rothad, ha esősebb az idő, könnyebb szedni, mert nem kell a földig hajolni, nem kell átforgani a töveket, így azok élettartamát is meghosszabbítjuk.
Ma már többen uborkahálót feszítenek a borsósorok fölé. Fontos, hogy a sorok fölé és ne mellé tegyük.
Ha leterem, nem szoktam kivágni, kitépni a szárakat. Ha kell a hely, akkor földfelszínen levágom szárakat, hogy a tövek bentmaradjanak. Ezek javítják nem csupán a talaj szerkezetét, hanem a minőségét is.
Ha nem kell a hely, akkor hagyom, és időnként meglocsolom. Ha jön egy hűvösebb pár nap, ismét virágba borul. Igaz, már nem olyan mutatós, nem olyan gazdag a termés, de a friss borsó mindig jól jön.
Ugyanis a hűvösebb időben, ha csapadékot vagy elég vizet kap, a kiszáradni látszó tövek kihajtanak. Miért ne adjunk még egy esélyt a növénynek?
Ugyan már a legtöbb helyen virágban van a borsó, de még mindig nem késő valami támasztékot készíteni a borsósoroknak.
Kép és szöveg: Virágné Fejes Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése